A Lét Lovagjai - Draco Malfoy FF

XI.

Hetek teltek el az óta a szörnyű este óta, amikor Avery Peppermint rám támadott. A hó lehullt az idő pedig fagyossá vált. Az egyik második emeleti ablakban ültem az ölemben a füzetemmel. Igyekeztem minél pontosabban papírra vinni a tavon korcsolyázó diákok képét. Én is szerettem volna ott lenni velük, de nem tehettem. Averynek hála mindenki megutált és a diákok többsége szóba sem állt velem. Nem elég, hogy Emery kerül engem, Draco rám sem néz. Két szörnyen ismerős alakot vettem ekkor észre a korcsolyázók tömegében. A lány a fiúban kapaszkodott miközben szorosan egymáshoz bújva elegánsan szelték a köröket. Draco gyönyörű szinte fehér haját összeborzolta a szél, Averynek pedig úgy tűnt elmúltak a kelései. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, amikor pedig már nem bírtam tovább nézni őket, a vállamra kaptam a táskámat. Először a klubhelyiség felé indultam, de végül meggondoltam magamat és rohanni kezdtem az udvar irányába. Már egészen közel értem a tóhoz, amikor lassítottam a lépteimen. Dühösen tapostam a jégre és magam is meglepődtem azon, hogy milyen könnyedén sikerült talpon maradnom. Nem is kellett sokáig kóvályognom ahhoz, hogy megtaláljam, akit keresek. Alig érintettem meg a fiú vállát sikerült ügyetlenül magammal rántanom őt a földre.

– Mi a – kezdte felháborodva, de végül nem fejezte be a mondatot. Szürke szemeivel rezzenéstelenül meredt rám.

– Beszélni akarok veled – kezdtem és meg sem várva a válaszát lerángattam őt a jégről.

Fel sem tűnt, hogy mindenki minket néz. Avery a dühtől vagy a kétségbeeséstől elvörösödött arccal bámult utánunk.

– Nem én támadtam rá – kezdtem a magyarázkodást, és a jégen ácsorgó lány felé böktem.

– Tudom – felelte én pedig fel sem fogva a válaszát folytattam.

– Hinned kell nekem – váltottam könyörgő a hangnembe. – Várj, azt mondtad, hogy tudod? – döbbentem le.

A fiú elhúzott szájjal bólintott.

– Akkor miért kerülsz? – kérdeztem bizonytalanul.

– Először nem voltam benne biztos – vonta meg a vállát. – Utána pedig... - nem folytatta.

– Nem érdekelt – suttogtam lesújtottan, mire ő csak megvonta a vállát.

– Így is mondhatjuk – felelte. – Viszont, ha már úgyis itt vagy, ma nagy vihar lesz, ha érted mire gondolok – kacsintott rám, miközben elindult vissza Avery felé. – Éjfélkor a társalgóban – tátogta, majd karon ragadva a Griffendéles lányt belevetették magukat a tömegbe.

Egy ideig csak döbbentem álltam és bámultam magam elé. A hidegtől kipirosodott az arcom és teljesen átfagytak a végtagjaim. Végül fogtam a maradék önérzetemet és a havon át morcosan betrappoltam az iskolába.

Az éjfélig hátralévő hat órát a kandalló előtt ülve, rajzolgatással töltöttem. Az emberek jöttek mentek körülöttem én pedig észre sem vettem, hogy milyen gyorsan is telik az idő. Egy tompa puffanásra kaptam fel a fejemet és az órára néztem.

– Pontosan érkeztem – jött a hang a hátam mögötti kanapéról, mire ijedten talpra ugrottam.

Draco elnyúlva feküdt a hideg bőrhuzaton, az arcán egy sötét mosollyal. Dühösen néztem rá, majd inkább leültem a tőle legtávolabb eső székre. A szél hangosan tombolt a falakon kívül. A vihar hallhatóan közeledett. A szőke hajú fiú nagyot sóhajtva elindult felém. Én, mint egy ijedt nyuszi gubbasztottam és néztem a felém közeledő ragadozót. Aztán ráeszméltem, hogy mit is csinálok, úgyhogy gyorsan kihúztam magamat. A fiú arcáról még mindig nem hervadt le az a sötét titokzatos mosoly, amivel kezdte rám hozni a frászt.

– Sajnálom, hogy nem én kerestelek fel téged – mondta, miközben leült a mellettem üresen ácsorgó székre.

Megráztam a fejemet, mire a hajam az arcomba hullott. Draco óvatos mozdulattál a fülem mögé tűrt egy ében fekete tincset. Puha érintéssével végig simított az állam vonalán, miközben mélyen a szemembe nézett. Egy pillanatra úgy láttam, hogy mondani akar valamit, de aztán meggondolhatta magát. Hatalmas mennydörgés rázta meg a falakat jelezve, hogy ideje indulnunk. A falhoz lapulva szorosan egymás után haladtunk végig a folyosókon. Már majdnem az udvaron voltunk, amikor egy visszhangot verő nyávogás törte meg a ránk telepedett feszült csöndet. Ijedtemben megragadtam Draco kezét és jó erősen szorítottam nehogy véletlenül elengedje.

– Erre – suttogta a fiú, és húzni kezdett maga után.

Alig tudtam koncentrálni arra, hogy merre megyek. A kezeink szorosan összekapcsolódtak és ettől a testemet elöntötte a forróság.

Végül csak sikerült kijutnunk a kastélyból és a szakadó esőn át elindultuk a két kristályfiola felé.

– Még nem csapott beléjük a villám – jegyezte meg Draco, miközben alaposan megvizsgálta őket. – Várnunk kell – mondta, és beállt az egyik közeli fa alá.

A hajam és a ruhám is csurom víz volt, az utóbbi kényelmetlenül a bőrömhöz tapadt. Szipogva dőltem neki a hatalmas fa törzsének. Perceken keresztül álltunk egymástól egy lépésnyi távolságra, a szemünket le sem véve az üvegcsékről.

– Nem biztos, hogy jó ötlet itt lennünk! – próbáltam túlkiabálni a vihar verte zajt. – Mi lesz, ha a fába belecsap a villám? – kérdeztem, de Draco nem felelt.

– Észrevetted, hogy mióta a fa alatt állunk nem esik ránk az eső? – kérdezte mosolyogva, mire meglepetten emeltem fel a fejemet. – Védő bűbáj, a villám sem tud áthatolni rajta – magyarázta.

– De sajnos a hideg igen – feleltem vacogva.

A fiú halványan elmosolyodott.

– Vedd ezt le – bökött a taláromra, mire döbbent arccal néztem fel rá. – Csurom víz – tette hozzá, mikor látta, hogy zavarba jöttem.

Nagy nehezen lecibáltam magamról a bőrömre tapadt anyagot és egy ügyes mozdulattal össze is hajtottam. A szürke rövid ujjú póló, amit alatta viseltem szintén tiszta víz volt. Draco megmarkolta a csuklómat és szorosan magához húzott. A vizes ruháján keresztül is éreztem a testéből áradó forróságot. A fiú levette magáról a talárját és a hátamra terítette. Szerettem volna belefúrni a fejemet a nyakába, ami olyan kellemes és édes illatot árasztott, de nem mertem. Helyette feszesen tartottam a nyakamat, ami ettől egy idő után kezdett szörnyen fájni. Az ég hangosan dörgött, amitől megborzongtam, de a következő pillanatban egy hatalmas villámlás követte őt. A fény láthatóan belehatolt az üvegekbe mi pedig kirohantunk hozzájuk. Mind a ketten felkaptuk a magunk fioláját, amiben a hozzávalók helyett most már egy vörös főzet lötykölődött. Ahogy előzőleg már megbeszéltük egyszerre iramodtunk meg a szükség szobája felé. A hely most is, a már legutóbb látott formájában fogadott bennünket. Gyorsan néhány párnát dobáltunk a szoba közepére és rájuk térdeltünk.

Egymás szemébe nézve remegő kézzel fogtuk az üvegcséket.

– Ha bármi balul sülne el – kezdte a fiú. – Meg kell, hogy ölj – nézett mélyen a szemembe. – Ugye tudod?

Bólintottam.

– És én is így teszek veled – mondta komoran, mire nagyot nyeltem.

– Kezdhetem én? – kérdeztem az üveget méricskélve.

Draco bólintott én pedig a pálcámat a szívemre téve mormolni kezdtem a következő szavakat:

– Amato Animo Animato Animagus – rögtön éreztem a már ilyenkor megszokott kettős szívdobbanást.

A számhoz érintettem a fiolát, és óvatosan megbillentve vártam, hogy a tartalma végig csorogjon a nyelvemen majd le a torkomon.

A testem lángolni kezdett a kettős dobbanások pedig egyre erőteljesebbé váltak. A fájdalom úrrá lett rajtam majd hirtelen minden elsötétült. Aztán a semmiből érkezve a lelki szemeim előtt megjelent egy állat. Rohanni kezdett felém, amitől először megijedtem, de végül minél közelebb ért hozzám annál ismerősebbé vált. A kezemet nyújtottam felé, és a következő pillanatban ismét Dracot láttam. A fiú kicsit bizalmatlanul nézett rám, de csak egy másodpercig tartott egész, aztán újra elöntött a perzselő érzés és mintha zuhanni kezdtem volna.