(Ne) Ismerj Meg!

1. Fejezet

  Halihó, itt is van az ígért rész. Remélem, tetszik nektek!

Az előbb említett események már 9 éve megtörténtek, vagyis most vagyok 15 éves, a barátságunk Larával ugyanúgy töretlen és bolondos. Most, hogy ezt elmontam, mesélek egy kicsit még.

   Az én anyukám, akinek a mosolyát imádom látni reggelente, mikor becammogok a konyhába, míg az én szőke hajammal ellentétben, ami mindig kócos, az ő barnája mindig egyenesen és fényesen omlik vállára. A mosolya, amellyel minden reggel üdvözöl és a hangja, olyan tökéletes párosítás számomra, hogy az bámulatos, és ezt mindennap megemlítem neki. A magasságunk egyezik, ami annyit takar, hogy elég picik vagyunk. Anyukám az, aki számomra egy angyal és mindent megtenne értem és ez fordítva is így van. Most jön az én egyáltalán nem angyali barátnőm, aki képes két másodperc alatt nevetőgörcsöt okozni már a puszta tekintetével, de ennek ellenére nem tanácsos vele ujjat húzni, mert akkor ott kő kövön nem marad, az biztos. A fekete hajkoronája ugyanúgy ott foglal helyet az igen okos fején. Drága Larám, mindig is imádta, ha húzhatta az agyamat valamivel, és erre a legtöbbször a magasságommal jött elő, mivel őt megáldotta a fenti magasságos egy elég szép számmal, ami 167, igen ő ilyen magas ez nekem elég magas, mivel az én 158 centiméretemmel elég kicsinek bizonyulók hozzá képest. Hát ezt majdnem mindennap szóvá is teszi. A magasságunk mellett a személyiségünk is elkülönül egymástól, míg ő mindig vigyorgó, nyitott mindenkivel szemben, eléggé magabiztos és kiegyensúlyozott, szerintem az ő szeme előtt még a szivárvány is ott lebeg állandóan, addig én kicsit sem vagyok kiegyensúlyozott és nyitott, de a mosoly az Lara társaságában mindig ott van az arcomon. Soha nem tudtam magamon kiigazodni, egyszer nyugodt voltam és minden jó volt és mikor történt valami kis dolog, akkor robbantam és ott annak mindig rossz vége van, ezért is próbálom kontrollálni ezt 8 éves korom óta. Ezek mellé még jön az emberek felé irányuló félelmem, ami minden alkalommal kísér engem mindenhova.
  Már 8 éves korom óta nem voltam igazi önmagam, azóta más vagyok, de még mindig meg van az igazi énem, valahol jó mélyen. Ahogy említettem Lara az én bolondos barátnőm, aki nem az ügyességéről híres mindig mellettem van és támogat, neki is van egy komoly oldala amit csak ritka alkalmakkor érvényesít, ha hiszitek, ha nem Lara olyan szónoklatokat leszokott nekem nyomni, mikor már rohanok hozzá segítséget kérni és Vámpírnaplókat nézni utána, hogy az valami csoda. Persze ezzel mindig megnyugtat a mellé járó Lara féle öleléssel.
  Úgy érzem még nem állok készen arra, hogy kieresszem az igazi önmagamat és, hogy lássák mások is azt amit én. Eddig mi voltunk csak egymásnak Larával, meglátjuk mi vár ránk a középsuliban.

  Ahogy már mondtam 15 vagyok, ami azt jelenti, hogy most megyek középiskolába az én barátnőmmel együtt, aki nagyon izgatott és várja már a sulit, ellenben én aki egyenesen rettegek minden ahhoz tartozó dologtól is. A középiskola az egy szabályozó börtön, ha elfogadnak akkor fennt vagy és minden szupi, de, ha nem fogadnak el, mert más kajákat szeretsz, más nemhez vonzódsz, csináltál olyant ami nekik nem tetszett akkor szépen mész a rangsor aljára és te leszel az, aki majd csak lesz ott a suliban és éled az unalmas napjaidat, miközben a fentiek élvezik minden egyes pillanatát a börtönnel. Vagy jobb esetben megjátszák.
  Larával úgy döntöttünk, pontosítok Ő döntött úgy, hogy menjünk el vásárolni iskola kezdésre, amit én elleneztem és kikötöttem, hogy nem megyek sehova, na persze én csak azt hittem! Az egyik közös bennünk, hogy iszonyatosan makacsak vagyunk, és mindig elérjük azt amit szeretnénk. Ezért is ülök most anyukám kocsijában a legközelebbi bolthoz tartva, ahol mindent be tud szerezni ez az idegölő, folyamatosan fecsegő élőlény. Lara arról, kezdett mesélni, hogy milyen volt a szomszéd családdal töltött vacsora, akik imádják őt, mivel ez a lány komolyan annyit bír enni, hogy ők csak örülnek neki mikor át sétál egyik pillanatban hozzájuk enni, na nem mintha Cheryl rosszul főzne, de ez az élőlény mellettem mindenkinél képes bármennyi mennyiségben enni. Na, és ami a legjobb ebben az egészben, hogy semmi nem látszik meg rajta, én meg már konkrétan felszedek 2 kg-ot ha megeszek egy sütit vagy ha ránézek csak. Tudom, szívás.
 - Na szóval az én csodás szomszédjaim csak hozták sorba a jobbnál-jobb ételeket, én nyugodtan leültem a helyemre, majd ők is leültek elém. Mindannyian nekiálltunk enni, mikor bejött egy olyan édes fiú, hogy azt hittem kifolyik a leves a számból. - mikor ezt elmondta a nevetésem életre kelt ismét. Igen, neki van külön helye a szomszédjuk asztalánál. Mondtam, hogy ez a csan hihetetlen.
 -Lara, ne már!-nevettem még mindig, miközben vezettem tovább.
 -Most mi van? Olyan aranyos volt. Ahjj azok a szemek. - áradozott tovább a lány.
 -Tudod milyen vagyok, nem szeretem ezt Lara. Na de, a haja? - kérdeztem halkan.
 -Bumm!!-kiáltott fel hirtelen, én meg azt hittem ott okozok karambolt a félelem miatt.
 -Lara!!-kiabáltam rá, miközben idegesen rápillantottam.
 -Én tudtam, hogy érdekelni fog te, majom! - húzta ki magát büszkén.
 -Engem nem érdekel a fiú egyáltalán csak az, hogy mit akar tőled és a legfontosabb az, hogy te, mit akarsz tőle! - mondtam neki ráncolt szemöldökkel és összeszorított ajkakkal, miközben szorítottam a kormányt. Nem szerettem ha bárki akár egy szóval is de bántja azokat akiket szeretek, ezért is vagyok eléggé aggódó és mérges ebben a pillanatban. Féltem a barátnőmet, na.!
 -Rose, nyugi. Nem akarok tőle semmit és ő sem tőlem, mivel csak barátok vagyunk és leszünk is.-mondta miközben mosolyogva rázta a fejét és a sóhajtott egyet.
 -Ez mi volt?
 -Mi, mi volt?
 -A sóhaj. Valamit csináltál. Mit csináltál megint? - kérdeztem miközben helyet kerestem a parkolóban.
 -Én aztán semmi rosszat, csak meséltem rólad és azt mondta, hogy megakar ismerni téged! - hadarta, miközben kipattant azután, hogy végre le tudtam parkolni. Én meg ahogy elkezdtem feldolgozni, hogy mit is mondott az én fekete hajú barátnőm úgy kezdtem egyre jobban kétségbeeesni. Nem szeretem az ilyeneket.
 -Nem!-jelentettem ki határozottan.
 -De-de! Hidd el jó lesz, majd beszélgetni vele. - vigyorgott, miközben egy helyben toporgott.
 -Én nem fogok vele beszélni. Elég nekem, hogy veled beszélek, nem kell nekem mások társasága.
 -Hát pedig holnapután találkozunk vele a park melletti kávézóban. - közölte velem. Na igen, mi határozottak vagyunk mint mondtam, vagyis inkább Lara.
 -Nem szeretem mikor ezt csinálod! - mondtam neki összeszűkített szemekkel, majd elindultam a bolt felé, mert már eléggé fáztam kinnt. Hiába, volt még a suliig idő, ami az oszt jelenti, akkor is én, már fáztam.
 -Tudom, de jó lesz hidd el. Meg van itt még valami. Szóval, mivel ő nem itt lakik, hanem a szomszéd városban, ezért busszal jön majd ide és én azt beszéltem meg vele, hogy majd kimegyünk elé. - mondta behúzott nyakkal.
 -Én esküszöm egyszer beledoblak a szemetesbe!- már nem tehettem semmit. Meg kell tennem. Jól van Rose, nem lesz semmi baj csak el mész a találkozóra és kész.
 -Jó elmegyek a kávézóba, de elé már nem! - jelentettem ki.
 -Ezaz!-boxolt bele a levegőbe boldogan Lara!
 -Inkább vegyük meg a hülyeségeidet.
 -Rose azok nem hülyeségek hanem kincsek! - közölte velem komolyan.
 -Hát más a véleményünk arról, hogy mi a kincs! - mondtam szemforgatva.
 -Jó, inkább menjünk ide be. - erre belökött az egyik fotocellás ajtón, én meg persze a földön kötöttem ki. A drága barátosném csak nevetett majd felsegített. Tudja, hogy nem igazán bírom, ha néznek az emberek vagy, ha én vagyok a figyelem középpontjában, de ezt azért tette, hogy oldja egy kicsit a hangulatot. Vagyis remélem. Hát sikerült szerintem, mivel ő nevetett én meg fogtam a lábam, mert nagyon fájt.
 -Na menjünk Rose. - húzta ki magát és már indult volna el, ha én meg nem kapaszkodom a kezében.
 -Várj csak, mi van, ha valami baja van a lábamnak? - kérdeztem nagyra nyílt szemekkel.
 -Ehh nincs annak semmi baja. Uuuh ott van egy unikornis!-ezzel elfutott a sorok felé én meg még mindig ott álltam, miközben a fájó lábam néztem, majd elindultam utána. Hosszú lesz ez a nap nekem.