A gyöngyszem (Befejezett)

💦Tizedik💦

Igor pov.
Amikor haza értem Vladimir az ágyon ült és olvasott egy könyvet. Ahogy meglátott, azonnal hozzám rohant és megcsókolt. Milyen jó érzés erre haza érni, hogy várnak itthon.
- Szia! Minden rendben? Olyan hirtelen mentél el.
- Vladimir, valamiről tudnod kell. - mondtam és leültettem a kanapéra. A kezét szorítottam és igyekeztem én is nyugodt maradni, hogy mondjam el neki?
- Mi a baj?
- Azért mentem el ilyen hamar mert egy emberi csontvázat találtak, a hajóroncsban amivel most dolgozunk. Ez nagy régészeti lelet, de...
- Mi a baj? Nem örülsz, hisz nagy lelet, ahogy te mondtad.
- Igen, de... Minden jel arra mutat, hogy a csontváz... Hold Szablya csontváza. - mondtam mire megdermedt. Maga elé bámult és lassan felállt, majd az ablakhoz sétált.
- Tudtam, hogy már nem él. Hisz benned született újjá és már eltelt 500 év, de azt hittem békében nyugszik valahol egy temetőben. Hogy halt meg?
- Azt mondják megfulladt. Amikor a hajó elsüllyedt...
- Ő is elsüllyedt a hajóval együtt. Igazi kapitányként halt meg. De egyedül. Úgy halt meg, hogy én nem voltam mellette... - fakadt sírva. Most talán féltékenynek kéne lennem, de nem vagyok az. Olyan furcsa ez az egész. Most a férjet siratja, aki bennem már újjá született, mégsem emlékszek semmire. Hacsak nem...
- Mondd, régen, még előző életemben, egy barackfa alatt házasodtunk össze, igaz? - kérdeztem mire rámkapta a tekintetét.
- Azt hittem nem emlékszel semmire.
- Voltak álmaim még régebben, sőt ma is, de azt hittem csak álom. Most már értem mi volt a jelentésük. Te!
- É... Én? - állt elém. Óvatosan az ajkára hajoltam és megcsókoltam.
- Te. Minden álmomban ott voltál. Nem tudtam, hogy ki vagy, de azt tudtam, hogy szerelmes vagyok beléd. Sajnalom, hogy nem vagyok az a férfi, aki egykor voltam, de szeretlek. - mondtam. Ő is megcsókolt és a szemembe nézett.
- Még sose voltál ilyen közel ahhoz a férfihoz. Én is nagyon szeretlek. - suttogta az ajkamra mire ismét összeforrtunk. Minden kalóznak a kicse volt a legfontosabb. Az én kincsem ő.