A preparátor - HAMAROSAN

[1.] Viharos találkozás

Egy fiatal őzbak lassú tempóban baktatva kutatott az erdőség szívében valami fogára való finomság után, azonban hirtelen megtorpant. Kecsesen felszegte a fejét és felfelé hegyezte a füleit, közben fényesen csillogó fekete orrával beleszimatolt a levegőbe. A környéken megpihenő madarak sokaságának lágy dala, és a közelben folyó csermely csendesen csobogó zöreje adtak ki egyedül hangot az őz közelében. Minden tökéletesnek, teljesen normálisnak és biztonságosnak tűnhetett egy külső szemlélő számára. Az őz mégis nyugtalanul viselkedett. A magatartása olyan volt mintha előre megérezte volna a bokrok mögül rá leselkedő halálos veszélyt. Hirtelen egy vadászpuska dördült el tőle nem messze és törte meg az erdő idilli csendjét. Egyetlen pontos lövés, ami az őz nyaki ütőerét érte és felsértette az artériát elég volt ahhoz, hogy a vadász elérje a célját. A vadállat tett még egy reménytelen próbálkozást a menekülésre. Néhány méterrel képes volt utolsó erejével arrébb vergődni, miközben a nyakán ejtett sebből folyamatosan spriccelve ömlött a vér. A teremtmény lábai megremegtek majd végleg összecsuklottak a súly alatt, ami rájuk nehezedett és a tehetetlen test a selymes sötét zöld füvön elterült.

Soha nem volt kenyerem a dicsekvés, de a pontosság is azoknak az adottságaimnak a sorát gazdagította, ami hozzá segített ahhoz, hogy űzhessem a kedvenc elfoglaltságomat: a vadászatot. A nesztelen lopakodás, a légzésem tökéletes kontrollálása, a külső ingerekre való teljes körű koncentrálás, minden egyes szabályozott szívverésem... együttesen ezek jelentették a kulcsot ahhoz, hogy tudjam mikor érkezett el a megfelelő pillanat ahhoz, hogy meghúzzam a sörétes puskámon a ravaszt. Lélekemelő látványt nyújtott egy ilyen csodálatos teremtmény vonaglását a földön végig kísérni, miközben az gyakorlatilag belefulladt a saját vérébe. Az állat rám irányította végső, könyörgő pillantását. Bár nem beszéltünk egy nyelvet a szeméből mégis azt az üzenetet lehetett kiolvasni, hogy kegyesebb halálért fohászkodik hozzám... leírhatatlan érzés volt az egyedüli tanújának lenni annak ahogy az élet apránként eltávozott a korábban hozzá kötött testből. Ilyenkor úgy éreztem magam, mint egy Isten, aki élet és halál fölött rendelkezik.

A puskát visszatettem a pisztolytáskámba. Az állat testét átvetettem a vállamon és lassan, elégedett léptekkel haza felé indultam a New Orleans-t szegélyező terebélyes erdőség mentén. Valamilyen szirupos, meleg folyadék csorgott a vállamra, ami átáztatta a szövetkabátom anyagát. A felfedezéstől széles mosoly kúszott az arcomra. Tudtam, hogy otthon alapos fejmosás fog rám várni amiért ismét képes voltam egy halott élőlény vérével bepiszkítani a ruházatomat.

Az utamat kísérő komor tölgyfák mögül egyszer csak felbukkant a lakályos kis házikóm. A tornácához érve ledobtam a földre a bejárati ajtó mellé a megboldogult jószág földi maradványait. Kinyújtóztattam megmacskásodott karjaimat és elvégeztem néhány vállkörzést is. Mivel rendszeresen cipeltem ekkora súlyt a vállamon, ez a fajta testedzés kiválóan fejlesztette az elmúlt évek során a fizikai erőnlétemet és az ellenálló képességemet, de még ennek ellenére is megmaradt az ilyenkor fellépő hasogató derékfájás, amit az állat szállítása idézett elő öreg csontjaimban. Hiába sajnos már nem voltam mai csirke.

Amint beléptem a házamba máris meghallottam a nappaliból kiszűrődő, élő rádióadásból szóló jazz slágereket és azt is, hogy valaki a konyhából hangosan dúdolta őket. A jambalaya eltéveszthetetlen, megbabonázó illata átvette az érzékszerveim felett az irányítást. Ó, milyen pazar lezárása ez a napnak!

- Ó! Mister Alastor milyen jó, hogy végre meg... - hallottam ahogy valaki lelkesen üdvözölt. Egy számomra nagyon kedves személy kukucskált ki kíváncsian a konyhából, amint észrevette hogy átléptem a küszöböt egyből sietős léptekkel a színem elé járult, hogy szemtől szemben is köszönthessen. Felém fordította angyali arcocskáját, hogy szemügyre vegyen engem és legfőképpen a kabátomat.