A preparátor - HAMAROSAN

[14.] Feloldozás

Este tíz után értem vissza a házhoz, magammal cipeltem az erszényemet és egy hatalmas táskát tele olyan fellépő ruhákkal, amit Vaggie-től kaptam kölcsön. Nem akartam összefutni Mister Alastor-ral, pláne azután nem, hogy a délutánom nagy része azzal telt, hogy Miss Mimzy vég nélküli fecsegését kellett hallgatnom arról milyen finom lesz a menyasszonyi ruhájának a szabása. Szerencsére nem hozzám, hanem Husk-hoz intézte a fennhéjázó szavait, akit egyébként egyáltalán nem érdekelt a főnöke magánélete; ennek ellenére Mimzy fecsegett összevissza, mondta pont, s vessző nélkül eléggé hangosan ahhoz, hogy aki elhaladt mellettük ne maradhasson le a szaftos részletekről. Az volt a benyomásom, hogy szándékosan növelte a hangerejét mikor engem is a közelben látott.

A próbák alatt Miss Mimzy viselkedése megváltozott felém, nagyon arrogánssá vált azóta, hogy Mister Alastor elfogadta a házassági ajánlatát. Mister Alastor vallomásának másnapján, amint mindenki megjelent a próbán Miss Mimzy összehívott mindenkit, hogy bejelentse ország világ előtt a "jó hírt". Kézzel tapintható volt a boldogsága, csakúgy lubickolt a jó kedvben. Ettől a szívembe fúródott tövis még nagyobb fájdalmat okozott.

Felsóhajtottam a bejárati ajtó előtt megállva egy percre. Először esett meg velem, hogy ennyire későn értem haza a próbáról, sajnáltam, hogy az elkészített vacsorát érintetlenül kellett hagynom, igazán elszomorított, hogy Mister Alastor-nak egyedül kellett elköltenie a vacsoráját.

Amikor beléptem a házban sötétség uralkodott. Ilyen későn Mister Alastor már nyugovóra szokott térni. Kissé megkönnyebbültem, mivel tudtam ez azt jelenteni, hogy aznap már nem kell őt látnom. Egyedül az tartotta bennem még a lelket, hogy a munkámra és a fellépésekre koncentráltam mióta kijelentette, hogy el akarja venni Miss Mimzy-t.

A nagy bejelentés óta a napjaim leginkább egy véget nem érő rémálomra hasonlítottak.

xXx

Miután nyilvánosan is megerősítette az eljegyzését Miss Mimzy-vel, azonnal éreztem a szavai súlyát és élét, amikkel belemart a mellkasomba. Teljesen összetörtem tőlük. A szívem, az álmaim és a reményeim egy pillanat alatt darabokra hullottak és semmivé lettek. Nem tudtam sírni. Nem tudtam üvölteni. Nem tudtam szélnek ereszteni a frusztráltságomat sehogyan. Olyan volt mintha halálos ütést mértek volna az életemre, ami visszatartott attól, hogy reagáljak. A szavai úgy hatottak rám, mint mikor valakire halálos ítéletét szabnak ki, bár én nem követtem el semmilyen bűnt.

Mister Alastor rám bámult, az arcáról nem kopott le a mosolya, a reakciómra várt. Nem tudom mit várt el tőlem. Őszinte gratulációt? Tiltakozást? Azt, hogy rátámadjak kétségbeesett dühömben könnyek közepette? Akármire várt nem kapta meg tőlem. Hosszú időn keresztül csak álltam egy helyben és a hálószobája ajtajára meredtem miután már rég elment lefeküdni.

Ez volt az utolsó alkalom mikor beszéltem vele.

A következő két napban nem tettem különbséget éjszaka és nappal között, a napszakok egyaránt szürkévé váltak és teljesen egybe folytak, ezalatt otthon egy szót sem szóltam. Legbelül halottnak éreztem magam. Annyit érzékeltem a külvilágból csupán, hogy tompa zajok vettek körül. Tehetetlenségemben a munkámat végeztem, azért hogy teljen valamivel az idő. Olyan volt mintha egyszerre az összes zene és boldogság, ami a részem volt elhagyta volna a testemet mindörökre. Mister Alastor meg sem próbált társalogni velem, pont mint amikor elhatároltam magam tőle annak tudatában, hogy mindvégig ő volt az Igazságosztó. Reggeli nélkül hagyta el a házat reggelente, este pedig néma csöndben ült mellettem és még csak rám se nézett. Megköszönte az ételt, majd bezárkózott a szobájába. Nem volt többé köztünk nevetés. Nem esett meg többször, hogy spontán dalra fakadtunk mindketten és körbe táncoltuk a házat. Semmi nem maradt abból a sziporkázó hang, szín és illatárból, amit pár nappal korábban osztottunk meg a ház falai között.