A preparátor - HAMAROSAN

[8.] Elveszve és megtalálva

Nyomasztó csendben sétáltunk keresztül a Congo téren. Mister Alastor mellettem haladt, a lépteit ezúttal hozzám ütemezte. Mint mindig most is mosolygott, vele ellentétben én azonban falfehér arccal, mereven bámultam az utat magam előtt. Egyáltalán nem figyeltem arra hová visznek a lábaim, csak mentem előre. Próbáltam menekülni a múltam elől, ami váratlanul rám talált és üldözőbe vett. Az elmém teljesen kába volt, egyetlen épkézláb gondolat sem tudott megfoganni benne. Miután találkoztunk Mister Pentious-sal, aki véletlenül elszólta magát és a tudomásunkra hozta, hogy a nagybátyám a városban van, már nem tudtam miben higgyek. Ez túl sok volt a számomra. Túl sok tompa hang szólt a fejemben egyszerre és mindegyik mást sugallt, de használható tanácsot egyik sem adott.

Arra már nem is emlékeztem mikor fizette ki Mister Alastor a számlát vagy hogy mikor hagytuk el az asztalunkat és léptünk ki az utcára. Mintha egy akváriumban élő aranyhal lettem volna, aki körül folyamatosan történnek a dolgok, de ő soha nem lesz mégse a részesük, mert búra alatt kell élnie.

- Nagyszerű volt a vacsora! - szólalt meg Mister Alastor a tőle megszokott természetességgel. - Az est fénypontja volt, mikor Pentious úgy döntött, hogy megajándékoz téged azokkal a fánkokkal. Csodálom, hogy az a sóher alak ilyen adakozó kedvében volt ma. Biztos meglágyította a szívét egy igazán csinos és bájos hölgy külseje.

Az általa említett papírzacskóban rejlő fánkokat teljesen összenyomhattam már addigra, olyan erővel szorítottam a kis csomagot. A tudatalattim ezen vezette le a bennem felgyülemlett feszültségemet.

- Milyen nagy szerencse, hogy Roosevelt elnök eltörölte nemrégiben a szesztilalmat - tette hozzá. - Ha a vacsorára felszolgált fehér húst vízzel kellett volna elfogyasztanom, nem nyújtott volna akkora élvezetet az étel sem, nem igaz, drága?

Tudtam mire ment ki a játék. Ki akart szabadítani a keserű gondolataim fogságából. De nem járt sikerrel. Nem akartam beszélni... egyszerűen nem voltam rá képes ilyen feldúlt lelki állapotban. Szívem szerint sírtam volna, de az elmém megtagadta a testemtől az enyhülést hozó könnyeket. Úgy éreztem az agyam teljesen elzsibbadt és érzéketlenné vált. Nem reagált a feléje érkező ingerekre, hanem helyette blokkolt és hárított mindent, ami a tudatomba akart férkőzni, köztük Mister Alastor-t is. Haza akartam menni minél előbb és bezárkózni a szobámba addig amíg a bácsikám ismét elhagyja New Orleans-t.

A sors keserű fintora volt, hogy meg kellett tudnom azt, hogy a bácsikám pár napja visszatért a városba. Mindezt pont azon a napon mikor azt ünnepeltük, hogy két éve békésen együtt éltünk Mister Alastor-ral. Két átkozott év telt már el azóta, hogy a bácsikám átadott néhány ismeretlen férfinak, akik megvertek és szánt szándékkal azt tervezték, hogy megölnek. Feláldozott engem a saját menekülésének reményében. Két éve már annak, hogy az életem radikálisan megváltozott. Jó vagy rossz irányba? Nem tudtam biztosra megmondani.

Keserűen felsóhajtottam, majd átöleltem magam, hogy kicsit felmelegedjek. A gyomrom erősen görcsbe rándult, ráadásul enyhe hányinger is gyötört az idegeskedéstől. Túl sok minden történt velem egy nap alatt.

- Fázol? - kérdezte Mister Alastor a szeme sarkából rám pillantva.

- Hidegebb van, mint délután volt - válaszoltam halkan, élettelenül.

- Majd' megfagytál még ma reggel, kedveském - jegyezte meg.

- Elmúlt miután elmentem otthonról - feleltem vállat vonva. - Majdnem egész nap fűtöttem a tűzhellyel. Talán valahol a falakon keresztül kiszökik a meleg levegő. Holnap utána járok a dolognak.