A preparátor - HAMAROSAN

[2.] Csak egy ábránd

Megráztam a vacsorához hívó csengettyűt majd sietve lefejtettem a derekamról a főzéshez használt virág mintás kötényemet, hogy aztán felakaszthassam a helyére munkám végeztével. A rádiót olyan adóra tekertem, amin éppen kellemes jazz zenét sugároztak. Az asztalt már korábban szépen megterítettem mindkettőnk számára, már csak a jambalaya feltálalása maradt hátra. Annak ellenére, hogy én csak egy egyszerű mezei házvezetőnő voltam, Mister Alastor az első naptól kezdve ragaszkodott hozzá, hogy megossza velem az asztalát és az ételét is. Ez is a házurának sajátos és felvilágosult világszemléletéhez tartozott. Még soha nem láttam korábban egy tehetős családnál sem a múltamban, hogy a szolgálóikat egyenrangúként kezelték volna saját magukkal. Társadalmi rangjuknál fogva ők mindig elkülönítve ettek, és még véletlenül sem a gazdájukkal együtt egy asztalnál. Mister Alastor kifejezetten szeretett társalogni vacsora után, ezért butaságnak tűnt, hogy egymástól elszeparáltan együnk mikor csak ketten tartózkodtunk a házban.

A rendeletének köszönhetően lassan kis léptekben megismertük egymást. Mister Alastor kissé hóbortos alak volt és egyáltalán nem tartozott a hétköznapi emberek közé. Egy tartózkodó, gondolataiba mélyedő férfit ismerhettem meg a személyében, akinek az arcáról soha nem hiányzott a sármos mosolya. Pontosan ez a vonása volt az oka annak, hogy soha nem lehetett tudni nála pontosan mire gondolhatott vagy mit érezhetett. Az a hibátlan mosoly tökéletesen leplezett és elfedett mindent, ami a felszín alatt lapult.

A gazdám különösképpen vonzódott a vadászathoz, ami egy olyan, korábban számomra ismeretlen terület volt, amihez hozzászoktam attól a naptól kezdve, hogy elkezdtem nála szolgálni. A hatalmas agancsokból és vadász trófeákból álló gyűjteményét elsőre félelemkeltőnek és fenyegetőnek találtam. De mostanra már teljesen elfogadtam a hobbiját és megbékéltem azzal, ami boldoggá tette a jótevőmet, olyannyira hogy el kezdtem egy idő után gratulálni neki minden alkalommal mikor sikeres volt a vadászat és egy szarvassal vagy valamilyen más állattal állított haza.

Megtanultam azt is mivel járt a munkája a rádiónál. El kell ismernem, ez volt talán a legelső kellemes meglepetés, ami vele kapcsolatban ért. Az első napon amikor a házába érkeztem túl fáradt és kimerült voltam a velem történtektől és nem ismertem fel, hogy a hangja ugyanahhoz az Alastor-hoz tartozott, akit naponta hallgattam évek óta a Rádió démon nevű rádiós műsorban (olyan polgárpukkasztó nevet kapott a műsora, ami rendszeresen port kavart az idősebb hallgatók körében). Ő mondta be mindig a reggeli híreket és játszotta le a legnagyobb jazz slágereket, ami elkísérte reggelente a munkába menet New Orleans polgárait és velük maradt a nap nagy részében, hogy aztán élvezettel végezhessék a munkájukat.

A nyomorúságos helyzetem ellenére is izgatottan érintett, hogy személyesen találkozhattam egy ilyen nagy helyi hírességgel. Éveken keresztül hallgattam Mister Alastor-t a szabadidőmben még odahaza a Magne villában. Emlékszem mindig képes volt megnevettetni az egyedi és lehengerlő humorával. Magas intelligenciával megáldott, művelt ember volt, akinek kétségkívül előnyére vált a munkájában a színpadra termett, szórakoztató személyisége. Annak ellenére, hogy mindig szókimondó ember hírében állt, az igazán mély gondolatait rejtély övezte.

Emlékszem még az első nála eltöltött héten fedeztem fel, hogy az egész épületben csupán egyetlen egy bekeretezett fotót lehetett látni. Egy régi kép volt a kandallópárkányra kiállítva. Egy gyönyörű, ámbátor bánatos asszonyt ábrázolt a gyermekével. Kétségkívül Mister Alastor és az édesanyja voltak azok.

- Káprázatos asszony volt - mesélte nekem. - Ő tanított meg mindenre, amit az életről és a főzésről tudok. Erősen kétlem, hogy egy hozzá hasonló tiszta lény a pokolba került volna a halála után.