- 🦋 -
|Louis|
Szeretem, mikor a loknis ily könnyen rám bízza magát, boldogsággal tölt el a tudat, hogy így megbízik bennem. Nem kérdezett, szó nélkül engedte, hogy a szemei elé kössem a sálat, nem érdeklődött és kíváncsiskodott feleslegesen, hiszen tudja, hogy én csak a legjobbat kívánom neki mindig. Ez most sincs másképpen. Egy meglepetéssel készültem neki, az ajándékokat pedig sosem érdemes oly könnyen felfedni, akkor nincs meg az a bizonyos varázs, csak az öröm. Úgy tökéletes, ha mindkettő közre játszik.
- Remélem most nem akarod, hogy megmásszam a fél világot ... -motyogja, mikor a keze után nyúlok és segítek neki kiszállni az autóból.
Felnevetek, hiszen eddig is csak kocsikáztunk, innen pedig a hátralévő út is egyenes és alig tíz perc. Ha nem számítjuk azt, hogy Harry most képtelen arra, hogy lásson, az igazgatása pedig dupla annyi időbe telik ...
Már alig várom, hogy végre megérkezzünk, biztos vagyok benne, hogy imádni fogja a helyet. Attól tartok igazán, hogy a végére annyira megimádja majd, hogy én meg nem leszek képes még csak arra sem, hogy haza könyörögjem a drágát. A boldogságáért bármit.
Nem vagyunk messze, már látom az üvegházat, melyen megcsillan a lemenő Nap százszorszép színe, ezzel narancsos árnyban úsztatva a lilás pontokat, melyek kitűnnek az átlátszó falakon. Egyre izgatottabb vagyok, hevesen kalapáló szívem majd kiugrik mellkasom fogsága alól, ami őrző kalitkaként tartja fogva őt, nehogy valami butaságot csináljon életet adó szervem. Nem vétkes, csupán szerelmes.
- Mindjárt -súgom a finom illatú tincsek közé, ezzel nyugvásra intve a smaragd szemű babácskát.
Lassan tényleg meg is érkezünk, az ajtó előtt meg is állítom a fürtöst, majd mikor sikerül kinyitnom a zárt, egészen a küszöbig tolom őt, a sálat direkt nem leszedve róla.
- Mit érzel? -súgom neki aztán, ezzel is utalást téve meglepetésére.
A levegőbe szippant, s amint sikerül realizálnia a fűszeres aroma mivoltát, teste kissé megremeg. Nem húzom tovább szegény kis agyát, kibogozom a sálat, ezzel utat adva drágaköveinek, hogy lássanak.
- Lou ... -súgja elérzékenyülve, mintha képtelen lenne felfogni pontosan, hogy hol is vagyunk mi éppen.
- Üdvözöllek a levendulák mennyországában.
- 🦋 -
Csak fekszünk a kiterített kockás pokrócon, s csak lebegünk. Egymásban, a szerelmünkben. Péntek van, ami azt jelenti, hogy hivatalosan holnap kéne haza vinnem a kis loknist, viszont az éjszaka még a miénk. Azért is szerveztem le ezt az egészet ... Egy éjjel a levendula kertben, csak mi ketten, senki más. Édes ajándék a világ legcukibb pasijának, ki él és hal a lila virágocskákért. Érte bármit; akár a csillagokat is.
- Tetszik?
- Ühüm -bújik közelebb, szép szemeit az égboltra emelve.
Egy levendulát morzsolgat, ujjait az orrom alá dugva mutatja meg nekem, mennyire finom a virág illata. Mindent beterít; a teret, a loknist és engem is; minket. Annyira álomszerű ez az egész ... Nyugodtság ölel körbe, semmi gond vagy teher, most igazán szükségem van erre.
Előkapva táskámat veszem ki termoszomat, először a fürtöst kínálva citromos teával. Mosolyogva nyúl a kis pohárka után, majd egy finom sóhajt megejtve kortyol bele a gőzölgő italba. Mindeközben cselesen egy levendulát tűzött a hajába, a füle mögé. Került még belőle a zsebébe, a táskájába, farmerjának övbújtatójába, a kezében is épp egy szálat szorongat, bőszen szagolgatva azt, végig fülig érő vigyorral meggypiros száján.
- Nem hozhatod haza az egész kertet.
- Tudom -veti rám kiskutya szemeit bánatosan, mire elkuncogom magam.
- Mikor indulunk? -érkezik tőle a következő kérdés kelletlenül, látszik rajta, hogy még nagyon nincs ínyére a távozás.
Egy kis ficánkolás után elfekszem a pokrócon, mindkét karomat a fejem alá teszem, ezzel is jelezve; ráérünk még a pakolászással.
- Holnap reggel -mondom aztán, fél szememmel a reakcióját lesve.
Ajkai elnyílnak egymástól, szemei felcsillanak, egy perc múlva pedig érett csókok ezrei csattannak az arocomon, képtelen vagyok a menekülésre. Kacagva húzom magamra, hogy aztán sikerüljön elmélyítenem az egyik puszinkat; készségesen nyújtja nekem forró nyelvét, egy vadító táncra hívva ezzel engem.
- Köszönöm -súgja aztán, mikor elválunk, arcát a nyakamba fúrja, úgy bújik még ennél is közelebb hozzám, nem zavarja, hogy szinte már lehetetlen az egész; csak ölel.
- Én köszönöm neked -puszilok a hajába, mire felkuncog.
Piros pozsgás orcája boldogan virul, a lelkem pedig szinte a fellegek fölött szárnyal, már nem is érzem a talajt a talpam alatt.
Annyira szeretem.
- 🦋 -
