IF WE DON'T FALL APART [SZÜNETEL]

Huszonegyedik rész

Sziasztok! Itt is lenne az új rész, remélem elnyeri a tetszéseteket! Ha még esetleg nem tetted volna meg, akkor kérlek csatlakozz a facebook csoporthoz Vika Blogjai néven találod meg, illetve kövess engem instagramon, vika_blogjai felhasználó név alatt tevénykedem🙂 Nagyon szeretnék veletek kapcsolatban lenni, ezért is hoztam létre őket, rengeteg-rengeteg ötletem van, amivel színesíteni tudnánk ezeket a platformokat, szóval csatlakozz! Jó olvasást!❤

Mivel tegnap este telebőgtem a párnámat, így ma reggelre csodálatos kis táskák díszelegtek a szemeim alatt. A tükörbe nézve, szó szerint megijedtem önmagamtól. Felkaptam magamra a köntösömet, majd lebattyogtam, és lefőztem egy adag kávét. Míg a víz forrt, addig az osztálycsoportot nézegetve jöttem rá, hogy ma nincs is első órám. Már akkor írták be, amikor már rég álomba sírtam magam. Legalább tudok még egy kicsit pihenni indulás előtt.

- Jó reggelt Jenna! - jött be anya a konyhába.

- Anyu, hát te, hogy hogy itthon vagy? - néztem rá nagyra nyílt szemekkel.

- De hiszen mondtam neked tegnap, hogy ma szabad napos vagyok. Kitakarítom a házat, és neki állok főzni, hogy mire apád és Henry megérkezik minden rendben legyen idehaza. - mosolygott rám kedvesen, mire éreztem, hogy összefacsarodik a szívem. 

- Öhm anya, Henry nem fog jönni ma vacsorára. Sőt, szerintem máskor sem... - böktem ki nagy nehezen, a szemeimet pedig ismét elöntötték a könnyek. 

- Hát miért nem? - kérdezte anya csodálkozva. 

- Tegnap elmondtam neki, hogy apa és Trevor legjobb barátok voltak. Teljesen kiakadt, és olyat mondott, ami betette nálam a kaput. Vagyis nem mondta ki, csak akarta. Én pedig elküldtem őt. - feleltem, mire a könnyeim utat törtek maguknak, bármennyire is igyekeztem ennek ellen állni.  

- Oh Szívem, sajnálom! - ölelt szorosan magához anya, én pedig a nyakába bújva sírtam keservesen, mint valami kisbaba. - Biztosan megbeszélitek majd! 

- Erre sok esélyt nem látok, de a remény hal meg utoljára, szokták mondani. - húztam el keserű mosolyra a számat. - Az igazság, hogy jelenleg még csak látni sem vagyok hajlandó, nemhogy beszéljek vele bármiről is. 

- Adj egy kis időt magadnak! - bíztatott. - Elviszlek ma titeket a suliba, mit szólsz? 

- Nincs ma első órám, ami azt illeti. De Harry azt írta, nagyon szívesen elvisz. - mondtam. 

- Oh, rendben. Akkor majd délután még beszélünk Kincsem! Szólok apádnak is, hogy akkor Henry nem fog tudni jönni! - azzal elindult fel az emeltre felkelteni Mia-t és Benjamin-t. 

Én addig megcsináltam magamnak a kávémat, majd letelepedtem a tv elé. Elkezdtem kapcsolgatni, de semmi értelmeset nem találtam, így felmentem a szobámba, és úgy döntöttem, ma egy kicsit többet fogok ráfordítani a sminkem elkészítésére. Először is kikaptam egy gyors pár ruhát a szekrényemből, amiket magamra is vettem. Majd leültem a sminkasztalom elé, és neki láttam a munkának.  Letakarítottam az arcomat, majd hidratáltam, ezek után pedig elkezdtem felkenni a fejemre az alapozót. Nem szeretem magamon, de most a vörös bágyadt fejemmel kezdeni kellett valamit, a karikás szemeimről nem is beszélve. Természetesen a korrektor sem maradhatott el, amit bőségesen kentem is fel a szemeim alá, illetve a tegnapi csokoládé habzsolástól egy két pattanás is utat tört magának az arcbőröm felszínén, így azokat is gondosan próbáltam eltüntetni kisebb nagyobb sikerrel. Ez után felkentem magamra némi pirosítót, bronzosítót, de ne aggódjatok, nem néztem ki úgy mint egy bazári majom. Szerencsémre Perrie és Sierra mellett elég gyorsan megtanultam elsajátítani a sminkeléssel kapcsolatos információkat. Ők ebben profik. A vízvonalamat is gondosan kihúztam, ami mégjobban kiemelte a barna szemszínemet. A szemehéjamat is kifestettem egy szép színű szemhélypúderrel. A számra egy halvány rózsaszín rúzst kentem fel, majd ezt a remekművet fixáltam. A hajamra nagyobb figyelmet nem fordítottam, csak összefogtam. 

Még időben mentem le, ugyanis anya és a testvéreim pont akkor mentek el itthonról. Szorosan megöleltem mindegyikőjüket, majd elbúcsúztunk egymástól azzal, hogy délután találkozunk. Viszont nem telt el két perc, és a csengő megszólalt. 

- Na mit hagytatok már itt? - mondtam, majd kinyitottam az ajtót, viszont nem anyába, vagy valamelyik testvérembe botlottam, hanem Henry-be. 

- Szia Jen! - köszönt halkan. Az arcvonásaim egy pillanat alatt keményedtek meg, az kezeim pedig ökölbe szorultak. 

- Mondtam, hogy ne gyere ide! Nem akarlak látni többet, szerintem ezt elég érthetően a tudtodra adtam tegnap Henry! - néztem rá komoran. 

- Én pedig mondtam, hogy megszeretném beszélni veled! Csak nem akkor, amikor mind a ketten idegesek voltunk. - mondta. 

- Na és azt hitted, hogy mára már kutya bajom? Lenyugodtam, és tárt karokkal foglak fogadni, és megbocsátok neked? - néztem rá gúnyosan. - Ezt te sem gondoltad komolyan! 

- Jenna, nem rossz szándékkal jöttem ide, hanem hogy elmondjam, amit tegnap gondoltam, az nem volt komoly! Egy percig sem gondoltam komolyan! Csak az apád olyan személy volt az életünkben, akire azt hittük, támaszkodhatunk, ha már apám nem volt. - nézett rám szomorúan. A csodaszép mélykék szemei tele voltak bánattal. 

- Én elhiszem, milyen rossz volt ez nektek anyukáddal. És semmi nem magyarázza meg apám viselkedését. De amit tegnap majdnem kimondtál, az hihetetlen lett volna... Még tőled is, Henry! Ha akkor a vidámparkos randink után mondom el ezt neked egyből, amikor én is megtudtam, képes lettél volna elhagyni? - néztem rá könnyes szemekkel. 

- Tudod, hogy nem Jenny! - fogta meg a kezemet, mire felszisszentem, ő pedig lenézett az ujja között fogott kezemre. Ami be volt gyulladva, lilára színeződött el a bőröm, a fogaim alatti rész pedig sebes lett. - Ezt te csináltad? Magaddal?! - nézett rám teljesen lesokkolódva. 

- Mindenkinek van sötét oldala, Henry! - kaptam ki a kezemet az övéből, majd rácsaptam az ajtót. - Most pedig menj el! Harry visz el az iskolába, mert nincs első óránk, te viszont késni fogsz, ha nem mész el most. 

- Nem érdekel Jenna, addig nem megyek el, amíg meg nem beszéltünk mindent! Többek között azt a sebed a kezed fején! - mondta erélyesen. 

- Nem akarok veled semmiről sem beszélni, oké? Csak menj már el! - kértem már sírva. Ezek szerint a sminkemnek is lőttek. 

- Nem hagytalak volna el, Jenna! Nem lettem volna képes rá! Rabul ejtettél az első találkozásunkkor, és ezen semmi nem változtat, érted? Sem az apád, sem a sebed! Csak engedj be kérlek, és beszéljünk! - kért mostmár lágyabban. Nagy nehezen fogtam meg a kilincset, és nyitottam ki az ajtót, mire Henry azonnal beljebb lökte, és szorosan magához ölelte a sírástól rázkódó testemet. 

- Nem akartam ezen össze veszni veled, ezért nem is mertem elmondani. - mondtam már kicsit nyugodtabban. 

- Tudom szerelmem, nem vagy hibás semmiben. Én voltam a hülye, amiért így reagáltam. Sajnálom! - mondta, miközben a hátamat simogatta. 

- Szóval mostmár ezek vagyunk mi? - néztem rá könnyáztatta arccal. - Egymás szerelmei? Ez volnék én neked, a szerelmed? 

- Hát persze, Jenny! Te az én szerelmem vagy, én pedig a tiéd, és ezen semmi sem változtat! - majd szorosan magához húzott, és szenvedélyesen megcsókolt. - De ígérd meg, hogy többet ilyet nem kell lássak. - símított végig ujjaival gyengéden a sebes kezemen. 

- Rendben, megígérem!