IF WE DON'T FALL APART [SZÜNETEL]

Huszonhetedik rész

Sziasztok! Szeretném felhívni a figyelmeteket, hogy ez a rész továbbra sem arra hivatott, hogy hosszabb távon vigye tovább a történet folyamatát. Egyszerűen csak szeretnélek megnyugtatni titeket, hogy igen, még élek és jól vagyok, bízom benne, hogy ti is. Jenna története valószínűleg sohasem lesz végérvényesen befejezve, viszont azt mind tudjuk, hogy egy tragikus eseménynek lesz áldozata. Sajnálom, amiért ennyire eltávolodtam ettől a történettől, de sajnos már egyáltalán nem érzem közel magamhoz. A két másik blogom az, ami most a szívemben ég és szeretném is kihozni belőlük a maximumot. Szóval szeretném a figyelmetekbe ajánlani. Ez két testvértörténet, viszont külön-külön is olvashatóak. Ha szeretik a Jenna és Mia életéhez hasonló drámai jelleget, akkor biztos vagyok benne, hogy a másik két főhősnő is a kedvetekre lesz. A címük: A jégkirálynő és A tűzkirálynő. Fogadjátok sok szeretettel ezt a részt tőlem, viszont sajnos nem ígérem, hogy nem fog eltelni újabb két év, mire publikálom a következőt. Puszi nektek! 

- Perrie, állj már meg! - futottam a barátnőm után, aki meg sem állt, csak szedte a lábait. - A rohadt életbe! - sziszegtem és mindent beleadtam a futásba, hogy utol érjem. Nagy nehezen sikerült. Megragadtam a csuklójánál fogva. - Megállnál végre? - kérdeztem totálisan kifulladva, de amikor megláttam P arcát még a lihegésem is abba maradt. Könnyekben fürdött, totálisan levert volt és látszott rajta, hogy csak egy hajszál választja el attól, hogy teljesen összeomoljon. - Perrie, én... - nem tudtam végig mondani, ugyanis Perrie a nyakamba vetette magát és újra zokogni kezdett. Ott álltunk az utca kellős közepén, Perrie pedig olyan hangosan sírt, hogy belezsongtak a falak. - Héhéhé! - próbáltam csitítgatni. - Perrie, próbálj meg levegőhöz jutni kérlek! - kezdtem őszintén aggódni. De ő csak csipmaszkodott belém, mint egy kismajom az anyjába és szerintem az összes elnyomott fájdalma a felszínre tört. Perriet sosem láttuk sírni, de még csak elérzékenyülni sem. Az az én és Sierra szerepe volt. Ő mindig is kemény volt és sérthetetlen. A King lány, akivel senki sem packázhat. Ekkor gördült be mellénk egy autó. 

- Harry oda adta az autót, hogy elvigyelek titeket, szálljatok be. - mondta Henry a lehúzott ablakon át. 

Hálásan pislogtam rá, azzal beszuszakoltam a barátnőmet a hátsó ülésre és betelepedtem mellé. Magamhoz szorítottam, de ő csak sírt, mint egy kisgyerek. Henry nem mondott semmit, csak némán lekommunikáltuk a dolgot a visszapillantótükrön keresztül. Azzal gázt adott és elindult a King családi ház felé. Mire megérkeztünk Sierra már ott várt minket a kapuban. Segített nekem kiszedni Perriet, aki szerencsére már abbahagyta a sírást, viszont olyan volt, mintha minden élet kiszállt volna belőle, ernyedten lógott és csak bámult maga elé. 

- Visszamegyek és visszaviszem a kocsit Harrynek, aztán motorral visszajövök érted. Tudod, még Miat és Bent is össze kell szednünk. - emlékeztetett. 

- Köszönöm! - hálálkodtam, majd odahajoltam hozzá és egy gyors csókot nyomtam a szájára, azzal már ugrottam is ki a kocsiból Sierra és Perrie után. 

Mázli, hogy nem volt náluk otthon senki, a szülők dolgoznak, Josh és David, Perrie öccsei pedig odavoltak. Becipeltük Perriet a szobájába és lefektettük. Meg sem mozdult. Csak feküdt összekucorodva. 

- Na jó! - csaptam össze a tenyeremet. - A bánatban való lesüllyedés nem a te szerepköröd, hanem az enyém, szóval ne vedd el légyszi. - próbáltam viccelni, de nem hatott. Sierra leguggolt P elé kisimította az arcából a gyönyörű fekete haját. 

- Perrie, mi történt? - kérdezte lágyan. 

- Szörnyű ember vagyok... - suttogta rekedten, ami valószínűleg a rengeteg sírásnak volt köszönhető. 

- Nem vagy az! - vágtuk rá egyszerre. 

- Jenni, láttad, mit csináltam, hogyan viselkedtem... - a sötét szemeiből kiveszett a ragyogás. - Undorító volt! Harry... - a hangja elcsuklott, remegő ajkait összeszorította, hogy visszafojtsa a feltörekvő sírását. - Sosem fogja nekem ezt megbocsátani.