IF WE DON'T FALL APART [SZÜNETEL]

Huszadik rész

- Ennyire befostál apádtól? - kérdezte Perrie, miközben az ágyamon feküdt, én pedig a földön ültem, összekuporodva. 

Miután kihánytam magam, Henry hazavitt minket, és erősítésnek áthívta Sierra-t, Perrie-t illetve Harry-t. Az utóbbi éppenséggel lent van a nappaliba Henry-vel Mia-val és Ben-nel. 

- Ne haragudjatok meg, de fogalmatok sincsen, milyen ez. - mondtam. 

- Ja, mi még nem vittünk haza fiút. - horkant fel Perrie. 

- Nem erre céloztam! De ismeritek az apámat. Igen elfogadta, hogy találkozgatok Henry-vel, elvagyunk, de azóta már hivatalosan is járunk. És azt is meséltem nektek, hogy Henry az ő volt legjobb barátjának a fia. Szóval igen, be vagyok fosva, nem is kicsit. Mi van, ha apam olyat mond, tesz, amivel elüldözi mellőlem őt? - néztem rájuk kétségbeesetten. 

- Henry teljesen odáig van érted Jenna. Még ha apád tapló is lesz, már bocsi, akkor sem fog lelépni mellőled. Totál szeret téged! - mondta Sierra, amitől a pír azonnal elöntötte az arcomat. - Most mit mondtam? - nézett rám a legjobb barátnőm úgy, mintha valami ufót látott volna. 

- Semmit S, csak szerintem kényes a kis galambpárnak még az a szó, hogy szeretlek. - kacsintott rám P. 

- Ti még nem mondtátok ki? Hiszen együtt vagytok! - kérdezett vissza Sierra. 

- Igen, azt elmondtuk, hogy vonzódunk egymáshoz, de egy hónapja ismertem még csak meg, azon belül pedig két és fél hete vagyunk együtt. Ez nem megy olyan gyorsan... - mondtam. 

- Persze, ez egyértelmű! Semmi gond nincs ezzel J! - mosolygott rám kedvesen Perrie. - Sierra mániája az, hogy mindenkibe képes két perc alatt szerelmes lenni. - nyújtotta ki Perrie a nyelvét Sierra-ra, mire a szőkeség egy párnát dobott a King lányra. Ekkor viszont kopogást hallottunk. 

- Minden rendben van? Hallom már nevettek is. - dugta be a fejét Henry. 

- Igen, minden okés. - mondta Sierra. - Szerintem akkor mi megyünk is. - szorosan megöleltük egymást, majd Henry-t is gyors megölelték, és már mentek is. Henry viszont maradt. 

- Jenny, tényleg jobban érzed magad? - ült le mellém a földre. A térdeimet felhúztam, a karjaimmal pedig összekulcsoltam a lábaimat, Henry pedig elkezdte cirógatni a hátamat, aminek következtében a pillangók egyből feléledtek a hasamban, és ezerrel csapkodni kezdtek. 

- Tényleg. Köszönöm, hogy áthívtad őket, nagyon hálás vagyok, ők mindi tudják, mit csináljanak. - feleltem. - Csak tudod félek, mert egy két dolgot nem mondtam el neked, a szüleimmel kapcsolatban. - néztem rá nagy szemekkel. 

- Csak azt ne mond, hogy a szüleid a maffia! - tetette a meglepődést, mire én oldalba böktem. 

- Komolyan beszélek, Henry. 

- Jenny, a szüleid a szüleid. Nem befolyásol semmit. - nézett rám őszintén. 

- De igenis fog, mert az én apám, és a te apád, legjobb barátok voltak Henry. Éveken át! - böktem ki, mire láttam az arcán, a tömör döbbenetet, így hát folytattam. - Az apám Scott Dark, átalános iskolás kora óta a legjobb barátja volt apádnak Trevor-nak. A vidámparkos randink után mesélte el nekem...Elmesélte, hogy anyukád elsőéves egyetemista volt, amikor te megszülettél. Elmesélte, mennyire szerették egymást, pedig anyukád teljesen átlagos jó tanuló lány volt. És azt is elmesélte, hogy a motor iránti szerelmét semmi sem múlhatta felül. - mondtam sóhajtva. 

- Jenna, a te apád, Scott Harlan Dark?! - nézett rám, miközben egyből felpattant mellőlem. A szemei szikrát szórtak. 

- Igen Henry. A szüleink legjobb barátok voltak. Az apám ott volt, azon a végzetes éjszakán, mikor édesapád elhunyt. Azon az éjszakán amikor te megszülettél. - mondtam szipogva. 

- Miért nem szóltál már erről korábban?! Ha?! 

- Nem akartam eltitkolni! - álltam fel mostmár én is. - Nyilván elmondtam volna, de egyszerűen ez még nekem is sok, nemhogy neked! Nem akartak ezzel összezavarni! - szabadkoztam. 

- Nem a te reszortod az, hogy eldöntsd mi sok nekem, és mi nem, Jenna! - mostmár szinte kiabált. 

- Jó, akkor úgy fogalmazok, hogy nem akartam, hogy ez megtörténjen! Ami most! Nem akartam, hogy ez kettőnk közé álhasson! - emeltem meg én is a hangomat. 

- Tudod, apád elég sokáig látogatott meg minket. Még volt, hogy anyukád is. Így visszagondolva nem is értem, hogy nem esett le korábban! Aztán egyszer csak nem jött többet. Mikor már nagyobb lettem, mi pedig nem kerestük őt, mert anya mindig azt mondta, hogy már családja van, már van akikkel foglalkozhasson. Még szerencse, hogy Adam és a szülei ott voltak. Legalább valakik nem csináltuk úgy egyik napról a másikra, mintha nem is léteznénk. - mondta gúnyosan. 

- Nem tudtam, hogy ez volt... - hebegtem. 

- Persze, hogy nem! Mivel nem mondtad el nekem, pedig ha ezt tudom, hogy Scott Dark lánya vagy, akkor... - itt viszont megakadt, nekem pedig hirtelen keményedett meg az arcom. 

- Akkor dobtál volna, igaz? Már a legelején, mikor még komolyabbra fordult volna a dolog! Nem igaz Henry?! - kiabáltam rá, könnyes szemekkel. 

- Nem Jenna, én nem így gondoltam... 

- A francokat nem! Ha tudod kinek a lánya vagyok, már a legeslegelején hagysz a picsába! Szerencsére, vagy szerencsétlenségedre rábasztál, mert fontos lettem neked! Most pedig menj el. - mondtam. 

- Jenny, figyelj, beszéljük ezt meg, nem úgy gondoltam, csak eléggé feldúlt ez az egész. - próbált mentegetőzni, mindhiába. 

- Nem érdekel már, hogy mit sajnálsz és mit nem. Mit akartál máshogy, és mit nem. Hagyd el a lakásomat, most! - mondtam erélyesebben. 

- Reggel itt vagyok értetek, akkor megbeszéljük a dolgot! 

- Ne számíts rá, hogy beülök melléd! - kiabáltam utána. Nemsokra rá, hallottam, hogy becsukódik az ajtó. Én pedig magam elé emeltem a kezemet, és a fogaimat a kézfejembe mélyesztve próbáltam elfolytani a sírásomat.