Te és Én (Bokuto x Reader)

2.

Miután Bokuto elment, kicsit lelombozódtam. Bágyadtan felvonszoltam magamat az emeletre, annak érdekében hogy lemossam magamról a mai nap fáradalmait. Kivettem a pizsamámat a párnám alól és már csoszogtam is a fürdőbe.
-Basszus! -csaptam a fejemre, amikor benyitottam. Nem vitte el a cuccait. Sóhajtva bedobáltam őket a mosógépbe, és elindítottam egy programot. Lassan kibújtam a ruháimból, majd beálltam a zuhanyzóba. Megengedtem a melegvizet és hagytam, hogy végigfolyjon hideg bőrömön. Kellemes bizsergés járta át a testemet. 'Végre... Már épp ideje volt a hétvégének' Gondoltam magamban. Ez a mai volt mellesleg életem legjobb napja. Nagyon kedves volt mindenki. És ez iszonyatosan sokat jelent nekem. Eléggé félénk vagyok, emiatt nehezen tudok feloldódni mások körül. Persze voltak barátaim, de ők se voltak igazán azok. Na meg, a szüleimmel sem ápoltunk felhőtlen kapcsolatot. Igaz is. Itthon sincsnek. Nem látom őket. Egy évben talán három hónapra hazajönnek.  Ám most... A Fukurodani röpicsapata... Azt hiszem ők a fény a sötétségben. A kiút az alagútból. Körülöttük élőnek érzem magam.
Mosolyogva léptem ki a zuhanykabinból. Hajamat megtöröltem, és egy kicsit rászárítottam, hogy ne legyen olyan vizes. Gyorsan megtörölköztem, majd magamra kaptam a pizsamám. Ezek után zúztam le a konyhába, ugyan is nagyon éhes voltam. Hogy ne unatkozzak, bekapcsoltam a tv-t, hátha megy valami érdekes.

'Egész hétvégére eső várható, de néhány órára itt-ott kisüthet a nap.'

Na, de jó. Morogva kapcsolgattam a csatornákat, miközben tejbegrízt csináltam magamnak. Hosszas váltogatás után, találtam egy vígjátékot, ami jónak ígérkezett, ezért befejezve a vacsi készítést, szedtem magamnak és le is tettem magamat a kanapéra. Még előtte bedobtam Bokuto cuccát a szárítóba, majd visszafetrengtem a kényelmes kanapéra. Jól betakaróztam, de azt nem mondanám, hogy belemerültem a filmbe. Inkább csak bambultam.

Szombat

Az egész napot tanulással töltöttem, csak vécére és inni mentem ki a szobámból, szóval nem csodálkoztam volna, ha kifolytak volna a szemeim. Ám ebben a csodálatos tevékenységben is el lehet fáradni, így ennek következményeként kilenc órakor bealudtam.

Egyszer csak, egy hatalmas dörgésre riadtam fel. Gyorsan előkapartam magam alól a telefonom és megnéztem, hogy hány óra. Hmm... Még csak tizenegy. Hirtelen ötlettől vezérelve, feltrappoltam a szárítóhoz, kivettem Bokuto pulcsiját és felvettem. Iszonyú kényelmes volt. Férfias illatát még mindig érezni lehetett rajta. Halvány pírral az arcomon húztam össze jobban magamon a puha anyagot. Mivel egyáltalán nem voltam fáradt és az eső is csak szemerkélt, úgy döntöttem, hogy elmegyek kószálni. Átvettem a pizsamám, felszerelkeztem egy esernyővel és már otthon se voltam. Csak bolyongtam, nem volt különösebb elképzelésem.

Kezdem azt hinni, hogy csak én lehetek ilyen szerencsétlen. Két utcával mentem arrébb, de azért valahogy sikerült beleütnöm az orrom Bokutoba. Gondolataimban jól összevertem magamat, hogy miért is kellett nekem kijönnöm sétálni. A fiú épp a kapujukat nyitotta ki, én pedig cirka hat méterre álltam csak tőle. Ráadásul a pulcsijában vagyok. Jézusom, de gáz. Szememet behunytam és igyekeztem észrevétlenül elhagyni a helyszínt.
-Oya oya, [név]-chaaan! Hogyhogy erre? Nem bírtad kivárni a hétfőt? -hallottam meg a hangját. Na, erről ennyit. Csigalassúsággal fordultam a fiú felé. Kínosan mosolyogva intettem.
-H-hát... Izé, nem... Vagy... Huh. Csak elmentem sétálni. -pásztáztam a földet.
-Szuper! Menjünk együtt, ha van kedved. -lépett oda hozzám.
-Rendben. -vontam vállat. Nem, rohadtul nincs rendben!
-Na de ilyen sötétben kószálni. -csóválta meg a fejét.
-Nem mintha te nem éppen kiszökni próbáltál volna ugye? -húztam össze a szemem.
-Ez igaz. -értett egyet. Szótlanul elindultunk a közeli park irányába. Eluralkodott közöttünk az a tipikus kínos csend, amit egyáltalán nem volt merszem megtörni. És a pulcsi. Tényleg nem vette észre, vagy csak nem akar kellemetlen helyzetbe hozni? Miért nem kérdez rá a cuccaira? Miért akarja ennyire, hogy elmenjek az edzésre?
-Pár hónap múlva lesz majd edzőtábor. Egy hetes. Ha gondolod eljöhetnél. Ott lesz a Nekoma, a Karasuno és még sokan mások. Ott lesznek Yukieék is. -mondta. Megtorpantam.
-Uhm... De hát én nem vagyok menedzser vagy ilyesmi... -néztem értetlenül.
-De röpizni tudsz. -karolta át a vállam. -Az pont elég. -nevetett.
-Hát... Akkor elfogadom a meghívást. -tűrtem fülem mögé egy hajtincset.
-Hey hey heeeyy! -boxolt a levegőbe.
-Ennyire örülsz neki? -kaptam fel a fejem.
-Persze! Nagyon szimpatikus vagy. Jó barátok leszünk mi! -mosolygott.

Barátok.

Miért reagálok így? Nem is ismerjük egymást. Mi a bajom azzal, hogy barátok?
Miért akarok több lenni? Miért?

-[név]-chan! Jól vagy? -lengette meg szemem előtt kezét a bagoly.
-Persze, persze. Csak elbambultam. -hadartam.
-És, amúgy mióta röpizel? -kérdezte hirtelen.
-Hmm... Nyolc éve. Asszem. -ingattam meg a fejem.
-Nagyon ügyes vagy. Igazán kár, hogy már nem játszol a lányokkal. Tuti megvernétek mindenkit. -vigyorgott.
-Ez kedves tőled. De sajnos lesérültem még egy éve. És így versenyszerűen nem tudom folytatni. -mondtam kissé bánatosan.
-Jé, tényleg! Arra a meccsre emlékszem. Azóta jobb a térded? -kérdezte.
-Erre így emlékszel? Pedig már két éve. -néztem nagyot.
-Persze, hogy emlékszem. Elég nagy veszteség volt a lányoknak. És főleg neked gondolom. -húzta el a száját.
-Igen sajnos, tényleg az volt. Nagyon sajnáltam, hogy ott kellett hagynom a lányokat, de muszáj volt. Viszont lehet, hogy egy-fél év múlva megint folytatom majd versenyszerűen. De mindegy is, köszönöm, hogy maradhattam. -vigyorogtam.
-Még jó, hogy ott maradtál! Aki ilyen ugrószervát tud ütni liberóként! -mutogatott. Hitetlenkedve felnéztem a bagolyra, majd nevetve megforgattam a szemem.
-Ennyire nem bízol bennem? -biggyesztette le ajkát.
-Dehogynem! -szabadkoztam. -Csak egy kicsit fura. -mondtam halkan.
A fiú értetlenül állt előttem.
-Bízz magadban egy kicsit jobban. Csinos vagy, népszerű a suliban és még pluszba tökéletes ugrószerváid vannak. -nézett rám halványan mosolyogva.
Arcomat hirtelen forróság öntötte el és igyekeztem úgy fordulni, hogy Bokuto ne lássa a paradicsom piros fejemet.
-Öhm... Hát köszönöm szépen. -mormogtam alig hallhatóan.
A fiú lassan derekam köré fonta karjait és gyengéden magához ölelt. Orromba azonnal bekúszott kellemes illata. Meglepődtem cselekedetén, de nem bújtam ki karjai alól. Fejemet a mellkasára hajtottam és úgy élveztem a pillanatot. Nem tudom meddig állhattunk így, de nagyon jó volt. Kettőnk csöndjét egyszer csak, egy hangos, eget és földet rengető dörgés zavarta meg.
-Ajaj... -motyogtam.
-Gyerünk gyorsan haza, mielőtt még esni kezd! -ragadta meg a kezem Bokuto. Mivel futottunk, öt perc alatt náluk voltunk.
-Köszönöm az estét. -mosolyogtam halványan.
-Én köszönöm. -vigyorgott rám. -Ne kísérjelek haza? Egy hölgyet nem illik csak úgy itt hagyni. -vezette rám tekintetét.
-Ha hazakísérnél és esni kezdene, akkor azt az ernyőt is oda kéne majd adnom ami maradt, hogy meg ne ázz. A végen nem marad nekem. -hunyorítottam.
-Jaj, tényleg! -nevetett fel. -Tíz másodperc és jövök. -mondta, azzal eltűnt a bejárati ajtójuk mögött. De amilyen gyorsan elillant, olyan gyorsan is tért vissza.
-Itt az esernyőd! -nyújtotta át lovagiasan.
-Oh, köszönöm kedves uram. -pukedliztem. Egymásra néztünk és mindketten hangosan felnevettünk.
-Mostmár megyek. -törtem meg a hangulatot.
-Hétfőn találkozunk. Jó legyél [név]-chan! -intett, majd egy fejsimi után besietett a házba. Mosolyogva vágtam neki a hazavezető útnak. Alig várom már a hétfőt.