Te és Én (Bokuto x Reader)

15.

Bokuto

Vörös szemekkel és hatalmas karikákkal léptem be az alvásklinika bejáratán. Reméltem, hogy [Név] bent van a szobájában, mert hoztam neki meglepetést. A kedvenc mangája legújabb köteteit. Szeretném látni az arcán azt a mosolyt, amivel először ajándékozott meg.
Mikor felértem arra az emeletre hol a szobája van, a szüleit pillantottam meg. Ám ahogy közelebb értem, a fejem egyre jobban zsongott. Mikor már csak pár méterre álltam tőlük, megláttam, hogy a lány anyja a férjébe kapaszkodva zokog.
Szemeim elkerekedtek.
A kezemben tartott tárgyak kiestek a kezeimből. Halántékom lüktetett a szívem pedig hevesen vert. Könnyes szemekkel berontottam a kórterembe és ekkor megláttam...
A lány csukott szemekkel feküdt az ágyán, miközben az orvosa és az asszisztense Ayaka elkezdték lecsatolni a gépeket.
-NE! -ordítottam fel, majd keserves sírásban törtem ki.
Azonnal az ágyhoz futottam és magamhoz szorítottam a kihűlt testet.
-Kérlek... Ne... Ébredj fel...! Ne hagyj itt! -zokogtam, miközben a világért sem engedtem volna el a törékeny apró lányt.
-Bokuto! -hallottam egy határozott hangot.
[Név] apja volt az. Gyengéden, de biztosan megfogta a karomat, miközben az orvos kivette a kezemből a holttestet.
-Engedjen el! -kiabáltam.
-Bokuto, hagyd abba. -hallottam meg egyszer csak legjobb barátom hangját.
Akaashi...
-Miért? -ordítottam, majd a fekete hajú vállára támaszkodtam. Nehézkesen vettem a levegőt.
-Most elmegyünk. -pillantottam meg magam mellett Kuroot, amint átkarolja a derekamat.
-De vele mi lesz...? -suttogtam.
-MEGHALT! -emelte meg Akaashi a hangját. -Nincs... Nincs többé. Nem fogod fel? -csordult le egy könnycsepp az arcán.
És ekkor fogtam fel, hogy akit szeretek, végleg elment. És soha nem is fog visszajönni.
—————

-Bokuto. Gyere. -mondta Akaashi halkan, majd Kurooval együtt kiléptek a kórház ajtaján.

Miért? Miért most?

Kifejezéstelen arccal követtem a két fiút.
-Ha akarsz, akkor menj el hozzá. A lakásba... -nyomott Akaashi a kezembe egy kulcscsomót.
-Bokuto... -ragadta meg Kuroo hirtelen a karomat. -Ugye... Ugye mondtad neki, hogy szereted? Könyörgöm... -remegett meg a hangja.

Lábaim földbe gyökereztek.
Nem.
Nem mondtam neki.
Képtelen voltam rá. Azok után, amiken miattam kellett, hogy keresztül menjen...
Egyszerűen nem mertem.
Karomat kirántottam Tetsuro szorításából és elindultam a lány háza felé.

A hó lágy és hatalmas pelyhekben hullott alá. Az útszéli lámpák fényében mintha apró jégtáncosok lettek volna. Kezeimet zsebembe dugtam, hogy felmelegedjenek, de volt egy olyan érzésem, hogy mostmár örökre fagyosak maradnak.
Miközben haladtam az úton, gondolataimba mélyedtem.
Vajon mit mondott volna arra [Név], ha végre kinyögöm, hogy szeretlek?
Azzal a tipikus sejtelmes mosolyával illetett volna, majd kinézett volna az ablakon? Vagy magához ölel és azt mondja, hogy én is? Vagy csak nevetve megrázza a fejét és úgy tesz, mintha mi sem történt volna?
Mostmár sosem fogom megtudni.

Kisvártatva odaértem a házhoz.
Féltem. Egyenesen rettegtem.
Remegve kifújtam a levegőt, majd kinyitottam a kaput. A kertet vastag hólepel borította. Pár kutya lábnyomot kivéve, makulátlan volt.
Szegény Ru...
Ügyetlenül nyitottam ki az ajtót. Mikor beléptem, mézeskalács illata csapott meg. Szemeimet lehunytam, de amikor újra kinyitottam már világosság vett körül.

-Kou! -hallottam meg egy izgatott hangot. Szemöldökömet felvontam és beljebb léptem a házban.
-Végre itt vagy! -mosolygott rám Ő.

Mi...? Dehát... Ez hogy lehet?

-Már itt vannak Akaashiék is. Sütöttem mézeskalácsot is, bár lehet, hogy valamelyik odaégett. -vakarta a tarkóját a lány.
-Hát... Péknek semmiképpen se csapj fel. -hallottam meg egy másik hangot. Fejemet oldalra fordítottam és Kuroot pillantottam meg, amint fintorogva elveszi szájától a süteményt.
-Keiji? Neked ízlik? -kérdezte [Név] a feladótól.
-Nos... Pikáns. -köhintett, majd arrébb tolta a tálat, ami telis-tele volt odapörkölődött mézeskaláccsal.
-Kou! Kóstold meg te is. Biztos nem olyan rossz. -ugrált oda hozzám a lány egy tepsivel a kezében, de én csak ledermedve álltam ott. Lábaim mintha ólommá váltak volna. Nem tudtam megmozdulni.
-Bokuto... Mi a baj? -nézett rám kedvesen.
-Ez... Ez az egész... Lehetetlen... Te... Te. -suttogtam.
-Ugyan... Mondd csak ki nyugodtan. -nevetett [Név].
-Te meghaltál... -remegett meg a hangom.
Erre mosolyogva megrázta a fejét.
-Csak ott. -mutatott ki az ablakon a hóesésbe.
-De itt... -simította apró kezét a szívemre. -Itt bent soha nem fogok.
-És most utoljára. -mondta halkan, majd lehunyta a szemét. Erős fuvallatot éreztem.
-M-most hol vagyunk? -kérdeztem.
-Az utolsó sétánkon. -mosolygott. És ekkor megláttam kettőnket a parkban sétálni.
-Miért jöttünk ide? -köszörültem meg a torkom.
-Hogy elengedj. -simította puha kezét az arcomra.
Hirtelen eltűnt a két sétáló alak és a hóesés is visszatért.
-Légy boldog. Vigyázz magadra Kou. -hintett egy apró, rövid csókot a számra, majd hátat fordított és elindult a park dermedt sötétje felé.
-[NÉV]! -ordítottam, de Ő csak a magasba emelte kezét és integetett.
-SZERETLEK! -kiáltottam teli torokból. Erre a lány hátranézett. Ajkain mosoly bujkált.
-Szeretlek... -sírtam fel keservesen.
[Név] oldalra döntötte fejét, majd eltűnt a sötétségben.

Örökre.