Te és Én (Bokuto x Reader)

6.

Reggel ébresztés előtt ébredtem. Tetsu és Kenma még békésen szuszogott, így megpróbáltam minél halkabban kimászni az ágyból, hogy ne ébresszem fel őket. Mivel a kelés nyolckor van, ezért még volt három órám elmenni futni. Gyorsan lenyúltam Kuroo egyik tréningjét és felsőjét, felöltöztem és megnéztem a telefonomon, hogy merre érdemes elkalandozni. Szinte már macskát megszégyenítő ügyességgel lopóztam ki a szobából, majd végig a folyosókon. Mikor végre kiértem a szállóból, kicsit bemelegítettem és már el is indultam. A csuklóm kicsit fájt, tekintve, hogy tegnap el is felejtettem bekenni. Na mindegy.
Gyönyörű helyeken futottam. Zöld dombokon, mező mellett, egy kisebb vízesést is láttam. Mikor elővettem a telefonomat, hogy megnézzem mennyi az idő, kissé riadtan konstatáltam, hogy már fél kilenc. A fiúk már vagy fél órája felkeltek. Huhh. Sietni kéne vissza.
Mikor már a tábor bejáratánál voltam, megcsörrent a telefonom. Akaashi hívott.
-[Név]! -szólt bele a telefonba.
-I-igen? -ajaj.
-Hol vagy? -hallottam ideges hangját.
-Itt. -bontottam vonalat, amikor megpillantottam az ebédlő előtt. Lassan hátrafordult, majd odafutott hozzám.
-Hol voltál? -emelte meg a hangját, miközben megfogta a vállam.
Felvontam a szemöldökömet és a fiúra néztem.
-Hol voltál? -hallottam meg még két hangot. Egyszer csak Kuroo és Bokuto csörtetett oda hozzánk.
-Ha? -álltak Akaashi mellé.
-Fu-futni voltam... Csak elment az idő. -léptem hátrébb.
-Oh igen, nagyon elment az idő. -morgott Kuroo.
-Nem gondoltad volna, hogy szólni kéne, ha elmész? -vicsorgott Bokuto.
-Sajnálom. Csak korán felkeltem. -szabadkoztam. Idegesen megrázták a fejüket, majd faképnél hagytak.
-[Név]-san. Jól vagy? -hallottam meg Kiyoko hangját.
-Jó reggelt Kiyoko-senpai! Persze, minden oké. Csak egy kicsit túlreagálták a futás dolgot. Mondjuk tényleg nem szóltam... És elszaladt az idő. -mosolyogtam a lányra.
-Akkor jó. De legközelebb szólj. Nem vagy éhes? -tűrt füle mögé egy tincset.
-Mi a reggeli? -néztem oldalra.
-Csokis müzli. Csak siess. Szerintem ha Tanaka-kunékon múlik, akkor nem fog maradni. -nevetett, majd megsimogatta a fejem és az edzőcsarnok felé indult.
-Ja igen. És még enni is fogsz! -csörtetett vissza Kuroo.
-Most akartam bemenni. -nevettem fel.
-Csak ne szórakozz ilyen jól! A belemet is kiaggódtam. Bokutoékkal egyetemben. -fújtatott, majd megfogta a kezemet és berángatott az ebédlőbe.
-Aha, aha. -forgattam a szemeim. Leültetett az egyik asztalhoz, elém rakta a müzlit és tömni kezdte belém.
-Tetsuro! Tudok enni egyedül is! -mondtam teli szájjal.
-Tudom. De akkor nem fogod megenni. -vont vállat.
-Ígérem megfogom. De így megfulladok. -ráztam meg a fejem. Sóhajtott, majd elterült mellettem az asztalom.
-Legközelebb tényleg szólj, ha elmész. Vagy csak írj üzenetet, hogy sziasztok gyökerek, futni mentem. -motyogta.
-Rendben. Sajnálom. Legközelebb írok majd cetlit. -pusziltam meg mosolyogva a fiú arcát.

'Bokuto'

Mikor beléptem az ebédlőbe, hogy bocsánatot kérjek a lánytól amiért úgy ráförmedtem, egy pillanatra megingott az elhatározásom. [Név] épp megpuszilta Kuroo arcát, ő pedig vigyorogva rázta meg a fejét. Őszintén... Nem akartam ezt látni. Csak még idegesebb lettem. Pedig eddig is folyamatosan egymáson lógtak. Akaashit is folyamatosan ölelgeti. Mindenkivel törődik, kivéve velem. Olyan, mintha gyűlölne. Nem csak tőle távolodtam el. Hanem a csapatomtól is. Akaashival sem beszélünk annyit. Valamit tud, amit én nem. És lehet, hogy ez az, ami miatt nem beszélünk.
-Mi az, édes? -éreztem meg Rin kezét a vállamon. [Név] pont ekkor nézett ide. Tekintete mintha felnyársalt volna. Ilyen szomorúnak, dühösnek és tehetetlennek még soha nem láttam.
-Semmi. Csak rossz, hogy [Név]-vel nem beszélünk már annyit.
-Aha, biztos rossz lehet. -bólogatott, de olyan volt, mintha nem is érdekelné.
-Ti nem szeretitek egymást? -vontam fel a szemöldököm.
-Dehogynem! Nagyon jóban vagyunk. -mondta lassan. -Na gyere. Menj bemelegíteni. -kezdett el húzni maga után.

Vissza akarom őt kapni.

Mikor elkezdődtek a meccsek, nem figyeltem annyira. Pontosabban, nem tudtam figyelni. Folyamatosan [Név] járt a fejemben, ahogyan mozog a pályán, a hangja, ahogy bíztatja a csapatát, a mosolya. És ez egyszer csak eltűnt. Nem mosolygott már, nem akart játszani. Alig beszélt valamit, és ha beszélt is, akkor csak Akaashival és az edzésen lévő csapatával. Amibe persze az enyém is beletartozott, hiszen Rin kivételével mindenki mindig átment a háló túloldalára. Mindenki tudta, hogy miről beszélnek. Már csak akkor mosolygott, amikor együtt voltak. De amint folytattuk a játékot, kifejezéstelen maszkot öltött magára és kegyetlenül elvert mindenkit. Nem zavarta, hogy Rin még kezdő. Senkit sem zavart. Egy idő után már úgy viselkedtek, mintha ő csak egy zavaró tényező lett volna. Aztán egy ponton [Név], már nem is játszott. Volt amikor be sem jött. De láttam, hogy Akaashival ment haza. Tehát, őt megvárta. Láttam, hogy közösen mennek kutyát sétáltatni. Láttam, ahogy elmegy a lány a házunk előtt. Láttam, hogy sírt. Azt is láttam, ahogy Akaashi próbálja beletraktálni az ételt, több kevesebb sikerrel. De nem beszélt velem. A köszönést is elkerülte. Aztán most... Menekül előlem. Tudom, hogy utálja Rint. De miért? Miért mondta azt, hogy vak vagyok? Kinek a lelkébe taposok bele? Ha nem mondja, akkor nem fogom tudni! MIÉRT GYŰLÖLT MEG ENNYIRE?