Te és Én (Bokuto x Reader)

8.

-[Név]! Figyelj rám. Felejtsd el jó? Ne gondolj rá. -szorította meg Kuroo kezeimet. Egy hangot nem tudtam kinyögni.
-Kérlek. -suttogta, majd visszasietett velem a szobájába.
-Mi történt? -hallottam Kenma értetlen hangját. Kuroo nem válaszolt. Gondolom jelezte, hogy majd elmondja.
-Kuroo... -szólaltam meg. -Fáj. Nagyon fáj. -mutattam a mellkasomra.
-Basszameg... Tudom... Gondolom. -húzott az ölébe. Fejemet mellkasára hajtottam.
-Ma is aludhatok itt? -kérdeztem.
-Addig maradsz itt, amíg vége nincs ennek a szarnak. Sőt. Hozzám költözöl. -mondta idegesen.
-Köszi... -motyogtam.

Ordítani akarok. Hangosan zokogni. De nem tudok. Le akarom porolni magamról ezt az egészet. Mint a hamuvá égő papírok maradványait a kandalló párkányáról. Mint a szürke és unalmas port a polcról.
-Ki megyek egy kicsit. Ha nem baj. A medencénél leszek. -álltam fel.
-Menj csak. -mondta halkan Kuroo. Remegő léptekkel vettem kifelé az irányt. Tekintetem üres volt, de még is olyan fájdalmat éreztem, hogy szinte fizikailag is széthasította az egész lényemet.

Mikor kiértem a medencéhez, elterültem az egyik napágyon. Tényleg csak egy kérdésre szerettem volna választ kapni. Miért?
Szemeimet ismét szúrni kezdték a könnyek. Lehet mondani, hogy ennyire nem tud megérinteni az, ha meglátsz valakiket egy ágyban. De ha az a valaki úgy mondja, hogy szereti az egyik felet, akkor az hazudik. Nem mond igazat.

Hiába gondoltam azt, hogy tovább léptem, úgy látszik, hogy mégsem.
Viszont... Még mindig csak arra tudok gondolni, hogy ő boldog. Igen... Tudtam, hogy egy nap talál majd mást. Hogy nem engem fog választani, mégis reménykedtem. 

-[Név]? -hallottam meg hirtelen Akaashi hangját.
-Én vagyok. -intettem. A fiú hang nélkül leült mellém. Keserűen elmosolyodtam és az ölébe másztam.
-Mi történt? -kérdezte aggódva, kezét pedig arcomra simította.
-Bárcsak Rin lennék... De még akkor is mást választana. -tört ki belőlem a zokogás. Akaashi gyengéden simogatta a hátamat.
-Semmi baj... Nincs semmi baj. -suttogta.

Végülis... Ezek bajok itt még csak a bevezetések voltak. Az igazi problémák az edzőtábor után kezdődtek.

-Gyere. Menjünk be. Megfogsz fázni. -simogatta meg Akaashi az arcomat. Bólintottam, majd nagy nehezen felálltam.
Legjobb barátom egy percre nem engedte el a kezemet. Végig mellettem
volt. Éppen vonszoltuk fel magunkat az emeletünkre, amikor Bokuto hangját hallottuk meg. Szemeimet összeszorítottam és Akaashival dupla tempóra kapcsoltunk.
-[Név]! Kérlek várj! -ért egyre közelebb. Megtorpantam.
-Ha még arra sem vagy képes, hogy becsukd a retkes ajtót a szobámban nincs miről beszélnünk. -szorítottam meg Akaashi kezét.
-Sajnálom! Ígérem többet nem fordul elő! -emelte meg a hangját. Lassan hátrafordultam.
-Utoljára mondom. Ne szólj hozzám. -suttogtam, majd akármennyire nem akartam, egy hatalmas pofont kevertem le neki. És még egyet. Döbbenten szorította tenyerét az arca fájó pontjára.

Mit mondjak még? Mit csináljak? Semmit nem lehet.
-Soha többet? -suttogta. Nem válaszoltam, csak továbbmentem. Akaashi átkarolta a vállam és egy puszit adott a fejemre.
-Tudom, hogy nagyon fáj. De megfogjuk oldani. Együtt. Rendben? -akasztotta kisujját az enyémbe. Szerintem kitalálta, hogy mi történt. Hangja idegesen remegett.
-Rendben. -mondtam halkan. Arcomat ismét könnyeim kezdték el áztatni. 

-Találkoztatok vele? -pattant fel Kuroo, mikor beléptünk a szobába.
-Már volt itt? -lepődött meg Akaashi.
-Kenma küldte ki. Ha eszembe jut az a tekintet amivel megajándékozta azt az idiótát... Huh... Még most is a hideg futkos a hátamon. -rázkódott meg a fiú.
-Akkor pofont is kapott mellé. -vontam vállat, majd leültem az ágyra.
-Végre. -mondta Kenma.
-Hm? -vontam fel a szemöldököm.
-Megérdemelte. -bólintott. Elmosolyodtam.
-Akaashi is maradhat? -vezettem tekintetemet Kuroora.
-Ahogy gondolja. -tárta szét a karját.
-Maradsz? Persze ha szeretnél. -néztem a feladóra.
-Maradok. Csak felhozom még a cuccom. -simogatta meg a fejem, majd kilépett a szobából. Nos, ebből nem lesz filmezős-est az biztos.