Te és Én (Bokuto x Reader)

13.

Egész éjszaka csak forgolódni tudtam az ágyamban. Mily meglepő... Akaashi békésen aludt a tegnap folyamán berakott pótágyon. Lassan felültem és kinéztem az ablakon. Minden hófehér volt.
-Gyönyörű... -suttogtam. Gyorsan kiugrottam az ágyból és odaléptem az ablakhoz. Ajkaimat lágy mosolyra húztam. Kinyitottam a hatalmas üveg ablakot, nehézkesen felültem a párkányra és mélyet szippantottam a friss, hideg levegőből. Igen ám, csakhogy a nagy levegőszippantásban ismételten egy jó kis köhögőgörcs ajándékozott meg szeretetével. Görnyedezve próbáltam elnyomni a lehetetlent, de hát feleslegesen.
-[Név]! -hallottam meg Akaashi hangját.
-J-jól vagyok, min-minden o-oké...! -legyintettem. Kezemet a szám elé raktam, ám amikor elvettem onnan kisebb-nagyobb vérfolttal volt gazdagabb.
-Basszameg... -morogtam. Még egy utolsót köhintettem, majd lepattantam a párkányról és megmostam a kezem.
-Szólnunk kell Ayakának. -simogatta Keiji a hátamat miközben öblítettem a számat.
-Nem, nem. Biztos, hogy nem. Majd később. -ráztam meg a fejem.
-[Név]... -sóhajtott a fiú.
-Jó-jó... De majd én. -néztem fel rá. Erre csak felvonta a szemöldökét, mire én durcásan elfordultam.
-Nem hiszel nekem? -fontam keresztbe karjaimat.
-Dehogynem... -nevetett fel halkan és magához ölelt.

Hátamon keresztül éreztem szíve egyenletes dobogását. Fejemet mellkasának döntöttem.
-Jól vagy? -suttogtam.
-Igen. Jól vagyok. -támasztotta meg állát a fejemen.
-Akkor jó. -mosolyogtam. Ám az idilli pillanatot az ajtó nyitódása törte meg. Mindketten hátrakaptuk a fejünket. És nagy meglepetésünkre Bokuto állt az ajtóban egy csokor virággal a kezében.
-Öhm... Azt hittem... Azt hittem, hogy még... Hát... Alszotok. Pontosabban, hogy [Név] alszik. Na mindegy. Igazából csak ezeket szerettem volna odaadni, szóval már me-
-Bokuto! -vágtam közbe. A fiú zavartan tekintett körbe. Arca nyúzott volt, szemei vörösek voltak, alattuk pedig hatalmas karikák húzódtak.

Megszakadt a szívem.

-Gyere ide. -intettem.
-Én? -mutatott magára.
-Bokutonak hívnak? -vontam fel a szemöldököm.
-Hát jó. -a csokrot lerakta az ágyamra, majd lassan odejött hozzánk. Szó nélkül magamhoz rántottam a szürke hajút. Kezeimet épphogy a hátán összetudtam kulcsolni. Úgy szorítottam magamhoz, mintha nem lett volna holnap. Kellemes, férfias illata ismét elbódította az elmémet. Hiányzott már ez. Nagyon.
Bokuto remegve átölelte a derekamat. Egyszer csak mintha eső érte volna a hátamat, vagy rám csöppent volna valami.
Bokuto könnyei voltak azok.
-Kou... -suttogtam.
-Sajnálom... Annyira sajnálom... Mindent... -markolta erősen derekamat.
-Keiji... Gyere. -néztem legjobb barátomra meggyötört mosollyal. Hezitálás nélkül hozzánk lépett és gyengéden megsimogatta a fejünket.
-Hiányoztatok. -motyogta a bagoly.
-Te is nekünk. -csordult le egy könnycsepp az arcomon.

De még mennyire...

—————

Miután Akaashi hazament, mondván, hogy élet-és helyzetjelentést ad az anyukájának, Bokutoval kettesben maradtunk.

-Meddig maradsz? -kérdezte, miközben fejét az ölembe hajtotta.
-Már csak öt nap. Állítólag. -mondtam, majd birizgálni kezdtem puha és selymes haját. De szerintem most, hogy vért is köhögök, nem ez a legreálisabb válasz.
-Az már nem sok. És jöhetsz suliba is? -játszadozott az ágyneművel.
-Igen. -dőltem hátra a párnámon.
-Fáradt vagy. Igaz? -nézett rám a bagoly szomorú tekintettel. Szemöldökömet felvontam, majd lágyan elmosolyodtam.
-Igen. Nagyon. -bólintottam.
-Sajnálom. -ölelte át derekamat gyengéden.
-Nem kell. Csak ne hagyj itt. -néztem bele aranysárga szemeibe.
-Nem foglak. -rázta meg a fejét. -Soha többet.

Nem mondtam semmit, csak alig láthatóan ingattam a fejem.
Na de következzék a mai nap második meglepetése. Vagyis nekem nem, inkább Bokutonak.