Te és Én (Bokuto x Reader)

14.

-Kisasszony. Akkor kérem... -engedett előre az orvosom mosolyogva.

Már vagy két hete ebben a szarkupacban vagyok. A köhögések erősödnek, több a vér is. A kajára meg mostmár rá se tudok nézni hányás nélkül, szóval infúzióm is van. Most éppen a nem tudom hanyadik vizsgálatomra megyünk és már nagyon elegem van az egészből.
De legalább a fiúkkal helyre hoztuk azt ami félrement. Amiről azt hittük, hogy lehetetlen. Bokutoval ismét közel kerültünk egymáshoz. Sőt, közelebb. Több az érintés, a kedves szavak.
Akaashi szinte mindig velem van. Vigyáz rám. Nem engedi, hogy bajom essen. Viszont mostmár szinte minden nap látom rajta a szomorúságot.
Egy hete hazajöttek a szüleim is. És mostmár itt maradnak. Nem tudom, hogy mit mondhatott nekik az orvos, de mikor bejöttek a szobámba, igyekeztek elrejteni, hogy mennyire sokkos állapotban vannak. És nem csak ők. Kuroo, Bokuto, Akaashi és Kenma is. Mindenki.
Valamiről nem tudok.
Esetleg arról, hogy meg fogok halni...?
-Hupsz... Elnézést. -kerültem ki egy nővért, miközben gondolataimból felocsúdva majdnem nekikentem.
-[Név]... -karolt belém Ayaka.
-Huh? -kaptam fel a fejem, ami miatt majdnem lefejeltem a lányt.
-Minden rendben? -kérdezte aggódva.
-Ayaka. Meg fogok halni? -közelítettem meg az elkerülendőt. A lány megtorpant. Száját eltátotta, szemeibe pedig könnyek szöktek.
-E-ezt nem velem kéne megbeszélned. -suttogta, majd behúzott egy vizsgálószobába, ahova éppen befordult a doki.
-Nos. Akkor kezdjünk is neki. -mondta lassan a férfi. -Csinálunk megint egy röntgent, aztán meg csak a szokásos. -nézett rám, majd elkezdte előkészíteni a gépeket. Nem akartam mondani, hogy nekem már a röntgen is szokásos, mert szerintem csak jó fej akart lenni.
Na mindegy is. Ma jönnek Kurooék és elmegyünk sétálni a parkba. Anyáék csak minden második napon látogatnak meg. Ezt kértem tőlük. Nekem így a jobb. Nem akarom hogy azt lássák, amint szenvedek. Semelyikünknek se tesz jót.

-A röntgennel meg is volnánk. -mondta az orvos, ezzel ismét felrázva a gondolataimból. Talán nem ártana odafigyelnem.
De talán már mindegy is.
-[Név]! Itt vagy? -rakta Ayaka a vállamra a kezét.
-Igen-igen. -vágtam rá azonnal.
-Ülj fel az ágyra. -mondta. Szemeiben aggódást véltem megcsillanni. Tettem amit kért, majd az orvos elkezdett vizsgálni. Minden pontnál ahol megnyomkodott, fel-fel szisszentem. Valószínű, hogy már ilyen gyenge vagyok. 'Fergeteges.' morogtam, majd megforgattam a szemem. Szerencsére senki nem látta. Meg jó... Kiteszik az emberek értem e lelküket, aztán meg itt forgatom a szemeim.
-[Név]... Látom, hogy fejben nem vagy ma itt, de van valami amit tudno- Tudod mit? Majd megbeszéljük este. Ma érezd jól magad. -mondta az orvos feszülten, miközben az ajtóhoz sétált. -Vigyázz majd magadra kint. És öltözz fel jól! Nagyon hideg van. -nézett rám egy halvány mosollyal az arcán, majd kilépett a vizsgálószoba ajtaján.
-Szóval igen. -sóhajtottam fáradtan.
-Mi igen? -kérdezte Ayaka.
-Semmi. -nevettem fel.
Vajon mi? Szerintem egy hónap múlva már a temetésemen fognak sírni az emberek.
-Gyere, menjünk vissza. -mondta Ayaka, majd belém karolt és visszacsámpáztunk a szobámhoz.
-Mikor jönnek Bokutoék? -kérdezte.
-Egy óra múlva. Szerintem most lehet olyan háromnegyed egy. -sandítottam a falon pihenő órára. És bingó. Milyen király vagyok már!
-Rendben. Segítsek még valamit? Mondjuk az a dolgom, de hát na... Nem tudok mást mondani. -nevetett kínosan.
-Ayaka, ez már több mint a sok amit értem teszel. Tudom, hogy ez a dolgod, nem is csinálhatsz mást, de úgy érzem, hogy már mindegy. -mosolyogtam fáradtan a lányra.
Ekkor szája elé kapta kezeit és kiszaladt a kórteremből. Ismét sóhajtottam egy nagyot, majd lehuppantam az ágyra.
-Remélem azért a mai kiruccanást bírni fogom. -gondolkodtam hangosan.

-Mit fogsz bíni? -hallottam meg egyszerre két hangot is. Fejemet felkaptam és az ajtó irányába néztem, ahol éppen a Nagy Négyesem robbant be.
Egyáltalán mit keresnek ezek itt ilyen korán?
Kuroo és Bokuto azonnal rám vetették magukat, hogy megölelgessenek. (Ki is lapítottak) Kenma bosszús arccal nézett Tetsura, Akaashi pedig vágott egy grimaszt. Halkan felnevettem.
-Kész vagy a maira? -vigyorgott a macska és a bagoly a képembe.
-Lennétek szívesek először leszállni rólam? -forgattam meg a szemem.
-Ja, igen igen. -mondták, de mielőtt cselekedhettek vagy nyikkanhattak volna, a két feladó a grabancuknál fogva hajították ki a hiperaktív állatokat.
-Köszi. -mosolyogtam.
-Öltözz fel jól. Hideg van. -mondta Akaashi.
-Vegyél kesztyűt. -tódította Kenma.
-Már elmondta az orvos is. -vontam vállat, majd felálltam és megölelgettem a két fiút is.
-Mindjárt jövök. -böktem meg a homlokukat.
Bólintottak, majd egyedül hagytak.
Vagy négy réteg ruhát erőszakoltam magamra és még egy hülye kézmelegítőt is beraktam a zsebembe, szóval nagyon ajánlom magamnak, hogy ne merjek fázni, mert akkor felvágom az ereimet is.
Ismét megforgattam a szemeim, majd kiléptem a folyosóra a fiúkhoz.
-Mehetünk. -mosolyogtam.
És ekkor megindult az egész gárda. A kórházban még egész csöndesek voltunk, de amint kiléptünk az épületből az egész város a mi hangunkat hallhatta.
Mikor gyorsan átslisszoltunk a kórház előtti úttesten, Bokuto óvatosan megfogta a kezem. Halvány pírban úszó arccal felnéztem rá. Erre ő csak egy vigyort villantott meg, majd tovább harsogott Kuroonak.