if i could fly 2 ; ls

2. fejezet

- Harry? - akadt meg a levegő a torkomon. Annyira régen láttam. A göndör hajú srác a fal melletti ágyon ülve nyomkodta a telefonját, a cuccai pedig hasonlóan a földön hevertek, mint nekem. A haja megnőtt, izmosabb és férfiasabb lett, de mégsem változott, ugyanaz az ártatlan arcú, szép vonásokkal rendelkező fiú volt, akibe beleszerettem.

Tanácstalanul álldogáltam továbbra is a küszöbön, egyszerűen képtelen voltam megmozdulni a sokk miatt, ami ért. Harry hasonlóan csak bámult rám, az ajkát harapdálva. Végül ő tette meg az első lépést - ami szerintem az ő feladata is volt ebben a helyzetben - és miután lassan felegyenesedett, közelebb lépett hozzám és óvatosan átölelt. Ahogy megcsapott a jellegzetes illata, éreztem, hogy azonnal elgyengülök, ezért olyan szorosan fontam a göndör hajú dereka köré a karjaimat, amennyire csak tudtam, amíg ő a vállamra hajtotta a fejét.

- Hiányoztál. - engedett el másodpercek elteltével. - Sajnálom, Louis. - vezette a földre a tekintetét.

- Te is hiányoztál. - csuktam be az ajtót magam mögött és a bőröndömhöz mentem, amit kinyitottam. - Melyik oldalát kéred a szekrénynek? - kérdeztem, hogy ne kelljen a bocsánatkérésére reagálnom.

- Bal. - motyogta alig hallhatóan, amit tudomásul véve az első adag pólómat a jobb felső polcra raktam fel.

- És mi újság veled? Milyen volt a végzős éved? Hogy sikerült az érettségi? - érdeklődtem és minden erőmmel azon voltam, hogy ne remegjen meg a hangom és érzelemmentesnek tűnjek.

- Nem annyira jól, mint szerettem volna, de felvettek ide, ahova járni szerettem volna, szóval elég. Amúgy nem volt semmi extra a másik sulimban, jártam focizni meg lett néhány barátom, de a zenélésre meg ottani fellépésre nem igazán volt időm. - mesélte. - Amit nem is bánok... - folytatta. - Nem voltam olyan hangulatban a tanév nagyrészében.

- És most hogy vagy? Sikerült túllépni és visszaszokni a normális hétköznapokhoz? - fogalmaztam finoman.

- Hát, az túlzás, hogy jól, de már nincs ott a csomó a torkomban, nem kapok sírógörcsöt minden alkalommal, amikor meghallom a nevét és hasonlók. A fájdalom már enyhült, de szerintem soha nem fog elmúlni teljesen. Főleg anyának nem. - hajtotta le a fejét szomorúan, amit csak a látóköröm sarkából érzékeltem. - Apa elutazott hozzánk, amikor költöztünk és leköltözött hozzánk egy időre, amíg segítségre szorultunk, ami nagyon jól esett tőle.

- Nagyon jó apa, attól függetlenül, hogy külön élnek anyukáddal. De nem volt abból baj, hogy neki is van saját családja? - jutott eszembe.

- Nem, megértették és amikor jött a nyár, néhány hetet ők is lent töltöttek velünk. Azelőtt csak apával beszélgettem meg tartottam onnan a kapcsolatot, mert nagyon fura lett volna, ha a gyerekeivel jóban vagyok vagy valami, de most rendesen megismertem őket és igazán szeretetre méltóak, már úgy tekintünk egymásra, mint a testvérek. Ugyanígy volt Gemmával is, az egyik kislányra még vigyázott is önszántából, amikor a szülők elmentek vacsorázni.

- Örülök neki, hogy legalább a családotokat összehozta ez a... - fúlt el a hangom.

- Mondd ki nyugodtan, hogy meghalt, már elfogadtam és nagyon máshogy nem tudod kifejezni. Robin meghalt, én pedig elfogadtam ezt, akármennyire is nehéz volt, ismét itt vagyok és mostmár erős vagyok. - jelentette ki, amire a szekrényt becsukva az említett bútornak dőltem és ránéztem.

- Mindig is erős voltál, Harry.

- Te meg mindig is túl elfogult velem kapcsolatban. - mosolyodott el halványan.

- Te nem pakolsz ki? - vontam fel a szemöldököm.

- Jó volt téged nézni. - mondta őszintén, amitől eléggé zavarba jöttem. - Még úgysincs annyira késő, holnap meg csak délután kell mennem. - toldotta hozzá.

- Ja, értelek. - biccentettem, majd ellöktem magam a fa anyagtól és helyet foglaltam a saját ágyamon.

- Most mesélj te. - fordult szembe velem.

- Nem nagyon van mit mesélnem. - vontam meg a vállam. - Szinte semmi se változott igazából, anyáék meg Fizzy nagyon jól vannak szerencsére, viszont a nagymamám beteg lett, de elméletileg gyógyítható, úgyhogy bizakodunk. Margaret és Eric még mindig együtt vannak, Margaret is kezdi az egyetemet, Eric viszont csúsztat egy évet, mert nem teljesen tudja még, hogy milyen irányba szeretne menni. Liam és Zayn is nagyon jól megvannak, Liam összejött Bellával és nagyon aranyosak, Zayn pedig már elvégzett egy évet az egyetemen. Eleanor társfőnök lett a hangszerboltban és megint új barátja van, Will, aki az eddigiek közül, akiket ismertem, a legnormálisabb szerintem és vele már együtt van három hónapja, ami nála rekord. Niall és Grace meg ugyanúgy ide fognak járni, mint mi. - nyeltem egyet, ahogy eszembe jutottak a közös emlékeink tizenegyedikből. - Még mindig szerelmesek, imádom őket együtt, Niall ugyanúgy jogra fog járni, mint én, Grace pedig orvosira. Az érettségim szín jeles lett, aminek nagyon örülök, mert így kifizetődött a rengeteg beleölt óra, amúgy dolgoztam a végzős évben majdnem végig Eleanor boltjában és gyűjtöm a pénzem egy lakásra, amit már lefoglaltam és idén félévkor ki fogok költözni, mert ahogy számoltam, addigra meg tudom venni. Lehet, hogy Niallék is velem fognak lakni és akkor osztva vesszük meg inkább, de még semmi sem biztos. - fejeztem be.

- Gratulálok, nagyon büszke vagyok rád, amiért ennyire teszel a jövődért, örülök, hogy ilyen maradtál. - válaszolta őszintén.

- Köszönöm. Amúgy a banda... folytattuk négyen, Zayn vette át a te helyed, egy kiadó megkeresett, hogy leszerződtessen, de most az egyetem miatt szüneteltetjük egy időre. - újságoltam, amire eléggé meglepődött.

- Wow, örülök nektek.

- Nem akarsz visszajönni? - csúszott ki a számon a korai kérdés és lélekben többször pofon vágtam magam. - Mármint...

- Figyelj, Louis... - szakított félbe és egy mély levegőt vett. - Nagyon hiányoztatok mindannyian, főleg te, de nem tudom, hogy hogyan is kellene viselkednem veletek. Másfél év az másfél év és azóta nem találkoztunk egymással, ami alatt mindannyiunkkal rengeteg dolog történt. Ti együtt maradtatok, de én nem voltam ott és már nem is igazán tartozom oda. Már másokkal vagyok, egy másik közegben és nem tudom, hogy közétek sikerülne-e újra beilleszkednem. Ezzel nem azt mondom, hogy nem szeretnék veletek lenni, mert ez az a dolog, amire jelenleg a leginkább vágyok, de ez nem megy csettintésre és nem is csak rajtam vagy rajtad múlik. Összetett a dolog és a többiek akarata is számít. Ha úgy döntenek, kíváncsiak rám, akkor visszajövök hozzátok, ha nem, akkor minden marad a régi.

- Persze, teljesen egyetértek veled. De csak, hogy tudd, mind a nyolcan azt kívántuk egész végig, hogy bárcsak ne történt volna ez az egész így. Fizzy pedig volt, hogy sírva aludt el, hogy nem lát téged többé, tudod, hogy mennyire fontos voltál neki.

- Tudom. - sóhajtott.

- Liammel beszéltél? - váltottam témát.

- Nem igazán, néha írt, hogy mi újság és jól vagyok-e, meg ma kérdezte, hogy akkor erre az egyetemre fogok-e járni... Miért?

- Mert amikor jöttem, akkor kaptam tőle üzenetet, hogy egy koliba vagyunk beosztva, mármint te meg én, aztán meg meg is láttalak.

- Elég ironikus, hogy pont a mi szobánk száma a huszonnyolc. - közölte egy keserédes mosollyal. Hát, igen. Az a bizonyos szeptember huszonnyolcadika, a nap, amikor hivatalosan is összejöttünk. Sosem fogom elfelejteni.

- Elmegyek mostmár zuhanyozni, addig pakolj ki szerintem. - tanácsoltam, mire bólintott, én pedig a fürdős dolgaimmal együtt magára hagytam.

A fürdőszobában kipakoltam mindenemet, majd egy gyors zuhany után magam köré tekertem egy fehér törölközőt és a tükör elé álltam. A hajamba túrtam, majd megmostam az arcom és a mosdókagyló szélén megtámaszkodva a saját szemembe néztem. Túl nagy véletlen egybeesés az, hogy a göndör hajúval pont egy szobába kerültünk. Most gyakorlatilag együtt lakunk, amiről mindig is álmodoztunk... aztán a sors kettészakított minket és azt hittem, soha nem fogom őt újra látni. Most pedig itt vagyunk, másfél évvel később és egy újabb tanévet indítunk majd együtt. Nem tudom mit gondoljak.

~

régóta ígértem már a folytatást! végre itt vagyok, átírtam ezt a néhány részt, ami kint van és nemsokára ki is rakom a következőt. nem fogtok csalódni az átírt új évadban!