Egy szuper titkos küldetés. Ennyit tudott a köznép, de volt, aki még ennyit sem.
A kis híján hétezer fős Hall H aréna szimpadának az oldalsó szélénél álltam, amíg Kevin Feige bemutatta az új Thor: Sötét Vilálg című filmet.
A szívem vagy kétezerhatszázzal zakatolt, és az sem segített rajtam, hogy egy tíz kilót nyomó páncél ruhát viseltem. Loki kosztűmjét, de legalább a sisakot megúsztam...
Megpróbáltam fejben gyorsan végig futni az előre kezembe nyomott tökéletesített forgatókönyvnek álcázott beszédemet. A gond csak az volt, hogy az izgalomtól már-már szédültem. Emiatt jó nagy darabok nem is jutottak eszembe a szerepből. Ilyen alapon, akár ideállíthattam volna anélkül, hogy egy fél percet készültem volna.
Na, nem mintha nap, mint nap nem állnék színpadra emberek százai elé ugyanezzel a bibivel, dehát két-háromszáz ember; az mégsem hétezer!
Mikor már lelkileg ott tartottam, hogy nem tudtam mást hajtogatni magamnak mint, hogy:
"Te anyaszomorító, tehetségtelen, szánalmas idióta! Most azonnal odamész a színpadra és elmondod a szövegedet, vagy szépen elnézést kérsz mindenkitől, hogy egy szerencsétlenségnek is rossz balfék vagy, aki alkalmatlan a munkájára, és szépen felmondasz! Kész, végeztél! Ha pedig, nincs még ehhez sem gerinced, akkor..."
Ebben a pillanatban kisült Feige mikrofonja és mintha mit sem sejtene elkezdte ütögetni, akárcsak egy amatőr.
Mekkora szerencse, hogy pont Ő a Marvel Univerzum elnöke, cukkoltam magamban. Ez amúgy nem vallott rám. Meg a kaján félvigyor, ami öntudatlanul szétterjedt az arcomon az sem. A szívverésem lelassult, a légzésem is helyreállt. Sőt mi több, a kedélyem hirtelen jelentősen emelkedni kezdett. Szinte már időnként kilengett a szeszélyesség irányába. Én, viszont bálám szamár módjára betudtam mindezt annak, hogy belefeledkezem a karakterembe, aki éppenséggel Loki volt...
A mikrofon kisülése után ugyanez történt a nagy kivetítőkkel, hangszórókkal. Végül az áram is elment. Teljes sötétség ereszkedett a hatalmas teremre. A hétezres tömeg elkezdett pánikolni, sikoltozni és hajszál híján totális káosz lett a vége az ártatlan kis akciómnak. Így lezseren megigazítottam az arcomhoz ragasztott mikrofont, igyekeztem eltaknyolás nélkül valamelyest kiljebb sétálni a színpad közepe felé. Még csak az hiányozna, hogy pofára essek, élő adásban...
Aztán megszólaltam.
A hangom a terem minden hangszórójából üvöltött és visszhangzott a vékony falakról.
Valahol egészen biztos voltam benne, hogy amit mondok azt még Dániában, sőt, még Kínában is hallják a népek...
***
Mindenki, de legfőképp saját magam legnagyobb meglepetésére nem az előírt szövegemet adtam elő, hanem a pillanat hevében a fejemből kipattanó gondolatokat. A mi úgy tűnt, hogy hatásos stratégia volt, merthogy a pániksikolyok fél pillanat alatt átváltottak drága rajongóim, a jövőbeli seregem, fangörcs kiáltásaivá a sötétségben, amint felismerték a hangomat.
***
Nem tudtam megmondani, hogy mi történt. Valahogyan kicsúszott a kezemből az irányítás és mire kettőt pislogtam már ott tartottam, hogy széttárt karokkal ráüvöltök a tömegre:
- Harsogjátok a nevem!
Mire ők:
- Loki!!!
YOU ARE READING
Istenem, segíts meg!
FanfictionMi lenne, ha színész lennél, de az akaratodon kívül elkezdenél azzá a szereplővé válni, akit oly gyakran ábrázoltál? Mikor jönne el az a pont, mikor már te magad sem tudod, hogy mikor voltál utoljára önmagad, és mikor veszítetted el végleg az uralma...
