Istenem, segíts meg!

Kilencedik fejezet: Jekyll és Hyde

Tom szemszöge

Másnap hulla fáradtan ébredtem. A fejem zakatolt, mint egy gőzmozdony, s mikor kinyitottam a szemem attól tartottam, hogy megvakulok, úgy sütött a képembe a nap.
Nagy nehezen feltámaszkodtam ülő helyzetbe, hogy megnézzem mégis hány óra van, habár könnyen lehet, hogy mégsem kellet volna... Mihelyst megláttam, hogy már délután három óra múlt, úgy pattantam fel, akárcsak egy rugós játék, amit alaposan felhúztak.
     Esküszöm az életemre, hogy még sohasem aludtam el így... A francba! Délután ötre kellene mennem Gennieért, hogy normálisan odaérjünk a koncertre, erre tessék: természetesen elbóbiskolok.
     Felkaptam a telómat az éjjeliszekrényről, s láttam, hogy három üzenetem jött Gennietől meg vagy hat nem fogadott hívásom Jaredtől.
     Mire ez leesett már a konyhapultnál álltam, egy tál műzli felé görnyedve, amit kerek perec két perc alatt be is kebeleztem, mintha hetek óta nem is hallottam volna ételről.
     Mindeközben próbáltam visszaírni Gennienek, hogy minden rendben, csak egy picit elaludtam, de azért feltétlen megyek. Ez volt a dolog könnyebbik része. Hogy, hogyan magyarázom ezt ki Jarednél, na az már rázósabb sztori. Lényeg a lényeg, hogy visszahívtam...
- Szia Jared! -
- Áh, Tom! Csakhogy visszahívtál. Már kezdtem aggódni érted. Az ilyesmi nem vall rád... Mármint, hogy faképnél hagyjál valakit, - szólt bele a telefonba Jared. Hallani lehetett a hangján, hogy enyhén ideges. Mondjuk simán megértettem. Turnézás közben az embernek nincs nagyon sok ideje, és Ő így is volt olyan kedves, hogy szánjon rám valamennyit az övéből, én meg eljátszottam a bizalmát. Ugyanakkor attól a hangnemtől, amivel hozzám szólt felállt a szőr a hátamon.
Hirtelen nem is tudtam, mit is mondhatnék, így zavartan elnézést kértem és azt mondtam, hogy nem találtam a telefonomat. Ez amúgy nem is volt akkora hazugság, mert ebben a kupiban, ami idebent a házamban volt, még a jóisten sem talált volna meg semmit. Mire ő így válaszolt:
- Jól van, ez mindenkivel megesik, nem akartam gorombának tűnni. Egyébként meg csak annyit szerettem volna mondani, hogy kértem nektek egy egy VIP BackStage jegyet, hogy előadás után tudjunk egyet dumálni. Természetesen csak akkor, ha még mindig áll az alku... - cseverészte Jared a fülembe, miközben én rohamtempóban megindultam a hálószobám gardróbja felé, azonban figyelmetlenségem eredménye képen szépen átestem egy nagy rakás holmin. Akkorát taknyoltam, hogy azt öröm lehetett volna látni.
- Bassz... - mordultam fel, ugyanis bevertem az államat a parkettázott padlóba, de még épp időben megfékeztem a nyelvemet.
- Akarom mondani, mit is mondtál? Akarom mondani, tessék? Akarom mondani, persze. Minden okés úgy ahogy megbeszéltük. Kings and Queens, satöbbi... -
A rendkívül elegáns mentőakcióm ellenére, Jared biztosan meghallotta a nagy csörömpölést, mert szóra sem méltatta, amiről addig volt szó. Ehelyett inkább elkezdett érdeklődni a jóllétem iránt.
- Tom?! Szentséges Guacamole! Mi folyik ott? Jól vagy? - kérdezte aggódva, de én már rég túl voltam az egészen, s bemanővereztem a szobámba.
- Persze! Csak átestem a saját lábamon. Szarul aludtam aztán, azt sem tudom, hogy hol áll a fejem, de semmi gond, - válaszoltam, hadarva, mert ekkor megláttam egy dobozt az ágyamon egy kis cédulával rajta.
- Persze... akkor majd este ütközünk! Remélem jó lesz rád a szett amit választottál... Szervusz! - köszönt el tőlem kétkedve a Rocksztár, amit én szívélyesen viszonoztam, habár halvány lila gőzöm sem volt, hogy miről beszélt, még mielőtt levetettem volna a telefont aztán pedig magamat az ágyra. Végülis meg kellene tudni, hogy mi a franc ez az egész dobozos ügy.
Nem olvastam el a cédulát, csak leemeltem az elegáns matt fekete doboz tetejét, amiről kiderült, hogy egy egész ruha szettet rejtegetett: egy fekete bőrnadrágot, egy a banda saját gyártású háromnegyed ujjas, zöld pólóját, amin aranyszínű Triad-ek díszelegtek, egy merészen szabott, ismét fekete, dupla soros cipzárral rendelkező bőrdzsekit és egy pár arany tépőzáros túra bakancsot.
Aztakur... na ne! Ráadásul az egész szett Gucci volt. Dehát, én nem is emlékszem arra, hogy ezt megvettem, vagy akár csak megrendeltem volna.
Ekkor a kezembe akadt a kis cédula, amin egy rövidke üzenet volt:
" Bátorkodtam elrendezni Jaredel meg a Guccival tegnap éjjel. Ha jót akarsz, akkor ezt veszed fel!
Ui: Nem ártana, ha elkezdenél többet enni. Tudod én is itt vagyok, ha nem vetted volna észre.
Tisztelettel,
L. Herceg"

Tisztára mint Jekyll és Hyde... Tök para. Na mindegy, most nincsen időm magammal vitázni. Egyébként sem néz ki rosszul, amit Loki kiválasztott. Azonban, ha az, amit Loki írt igaz, akkor az megmagyarázná a hirtelen étvágyamat. Ha kettő személyt kell ellátnom, ahhoz valóban nem elég az a mennyiségű étel, amennyit általában szoktam fogyasztani. Ráálltam a mérlegre, s való igaz, múlt hónap óta majdnem öt kilót fogytam, ami más körülmények között nagyon is aggasztott volna, de mostmár olyannyira késésben voltam, hogy kezdtem bepánikolni.
Magamra kaptam a kikészített ruházatot, ami nagyjából úgy passzolt, mintha rám öntötték volna. Akár én is lehettem volna Rocksztár, jutott eszembe hirtelen, de rögtön elhessegettem a gondolatot. Útközben a bejárati ajtó felé, még gyorsan fogat mostam, felkaptam a jegyeket, a kulcsomat, meg a kocsikulcsot a cipős szekrényről és már rohantam is a garázs felé.
Még egyszer régen kaptam egy kocsit a Jaguártól, mivel forgattam vagy három reklámot nekik. Általában nem szoktam ám efféle sportkocsikban furikázni, de most nagyon siettem, s így ez tűnt a leglogikusabb megoldásnak. Meg aztán a reklám mottója úgyis az volt hogy: "Jó rossznak lenni."
Véletlenül meghúztam azt a kis kapcsolót amitől olyan versenyautó hangja lett a kocsinak, hogy csak na, s mire kigurultam a garázs bejárata elé, addigra megjelent az egyik szomszéd néni, aki nagy nehezen átvonszolta magát a kertjéből, s ujj mutogatva próbálta túlkiabálni a kocsit.
- Hallgattassa el azt a kutyát fiatalember! Engem nem érdekel, hogy ki maga, s hogy híres, vagy sem. A csend és nyugalom az magára is tartozik, Hiddleston! - kiabálta, rekedtes, gyönge hangján. Nagyot hallott szegényke, ha valóban azt hitte szegény kis Bobby csapott ekkora zajt. Még, hogy zajt: robajt! Kész felháborító ez az idősebb nemzedék... Már nem vágott úgy az agyuk mint hajdanán. Ennek ellenére megpróbáltam udvarias lenni és úgy válaszolni neki, hogy megértse, amit mondok.
Azonban, nem volt kedvem teljességgel engedelmeskedni neki. Még, hogy én hajtsak fejet őelőtte? Ki hallott még ilyet? Kinek képzelte magát?
Francba, Loki, ne már! Ripakodtam rá gondolatban.
- Kezit csókolom, Erzsébet néni! - üvöltöttem én is túl a kocsi bömbölő hangját. Ugyanakkor, a világért sem hallgattattam volna el. Egyre inkább úgy hallottam, mintha dorombolna és eszem ágában nem volt leállítani.
- Értettem, és arra kérem, hogy ne aggódjon! Rögtön hozom a szájkosarat! - folytattam, egy széles vigyorral a képemen. Aztán még azt is hozzátettem, hogy:
- Azt ugyan nem mondom, hogy a szájkosár akár Bobbynak, akár a kocsinak, akár nekem kellene... - viszont ezt már egész halkan morogtam, biztosítva, hogy ne hallhassa. Ez volt a legkevesebb azok után amit szegény kis Bobbymról feltételezett. Micsoda ökörség. Most őszintén! Hallottatok ti már valaha egy olyan nagyhangú, ártatlan Cocker Spánielről, ami egy szomszédos, kis híján süket nénit felverne? Nem? Csak azért mert én sem.
Ezzel aztán feltettem a napszemüvegemet és teljes gőzzel, továbbra is sportmódban, elhajtottam London Centruma felé.