Istenem, segíts meg!

Hatodik fejezet: Az ajánlat

     ~ Tom szemszöge ~

     Pár perc, csöndes sétálás után találtuk egy Viktoriánus stílusú kávézót. Furcsa, hogy eddig még sosem vettem észre, pedig gyakran járok errefelé. Most is csak azért álltam meg előtte, mert ráeszméltem, hogy Gennie megtorpant.

     A teraszon telepedtünk le. Gennie egy Earl Grey tea, én azonban egy esspresso mellet döntöttem. Feszült csendben vártuk az italainkat, s nemsokára már az asztalon gőzölögtek előttünk.

     Érdeklődve tanulmányoztam, ahogy a lány finoman belelöttyent némi tejet a teájába, kézbe veszi, aztán megfújja azt. Én egy jó nagy adag cukorral próbáltam enyhíteni a kávé keserű, ámbár üdítő ízét.

     Gennie a szájához emelte a bögrét, és belekortyolt. Kész. Nem. Bírok. Tovább. Némán. Ülni! Nem érdekelt, hogy illik, vagy sem. Megkérdeztem:

- Gennie, azt szeretném megkérdezni tőled, hogy esetleg érdekelne-e téged Loki lányának a szerepe, a sorozat harmadik évadára?

     Az elegánsan öltözött lány arcáról, az ég adta egy világon semmit nem tudtam leolvasni.

     Keztem aggódni, hogy jól van-e, ugyanis 30 másodperccel később, még mindig nem mozdult meg. Szemét belefúrta az enyémbe, válaszokat keresve, de én úgy éreztem, hogy átlát rajtam. Így túlságosan is sebezhető vagyok... Mi van, ha tényleg átlát rajtam és máris tud az Istenséggel összefüggő problémáimról? Márpedig, ha ez így van, akkor: Istenem, segíts meg!

     Ekkor kibuggyant belőle a nevetés, és a szívem püfölése alábbhagyott. Lehet, hogy átlát rajtam, de azért nem gondolatolvasó... - nyugodtam meg.

- Neked aztán tényleg jó humorod van! - jelentette ki, a nevetéstől enyhén kipirosodva.
- Méghogy én?! Mint a te lányod? Egy piszkosul híres Marvel-sorozatban?! Pffft, köszi a dícséretet, de azért ennyire nem vagyok naiv...

     Nem vett komolyan.

     Őszintén. Fogalmam nincs, hogy mi történt ennek a lánynak a múltjában, de, hogy ne higgye el magáról, hogy van elég jó? Főleg, mikor ilyen tehetséges? Maradjunk annyiban, hogy szívesen elbeszélgetnék a családjával erről, egy kicsit. Mert, azért mégis! Ez így nincs rendjén...

     Megráztam a fejem. Megismételtem a kérdésemet, csak ezúttal hozzátettem, hogy nem viccnek szántam.

     Mikor ezt kimondtam, épp egy korty tea volt a szájában. Láttam rajta, hogy küszködik, nehogy ki - vagy vissza - köpje az italt a bögrébe. Ezzel, azonban csak annyit ért el, hogy a tea, hajszál híján, az orrán jött ki. Félrenyelt. Majdnem megfulladt. Pontosabban, ha nem pattanok fel, és nem veregetem meg a hátát - sokkal erősebben, mintsem azt valaha szerettem volna - valószínűleg meg is fullad.

- Azt hiszem félreértés történt... Kérlek, megismételnéd, amit mondtál? - kérte, rekedten, s előrelátóan letette a teát az asztalra.

     Harmadjára is megkérdeztem, de mostmár inkább ajánlottam neki a szerepet. Mit ajánlottam? Szinte könyörögtem neki, hogy fogadja el. Pislogott egy párat. Aztán arca megkomolyodott.

- Nagyon megtisztelő lenne. Most a szó szoros értelmében egy álmom vált valóra. Nem tudok elég hálás lenni, Tom. Köszönöm. Viszont meg kell, hogy kérdezzem, miért én? Az iskolába ezernyi tehetséges diák jár. Sokan nálam jobbak. A többségük - tette hozzá.
- Tehát; miért pont engem választottál? - kérdezte, arcomat fürkészve. A vesémig hatolt a tekintete, és tudtam, hogy nem tudnék hazudni neki, még, ha akarnék sem.