Istenem, segíts meg!

Harmadik fejezet: Nosztalgia

- Mégis mit szeretnének tőlem? - kérdeztem.

     Michael Waldron és Kate Herron - a Loki sorozatnak az írója és rendezője - már vagy két órája sürögtek-forogtak körülöttem.

     Általában csak akkor kerülgették így a forró kását, amikor akartak is valamit. Viszont a mai kérés extrém lehetett, mert egész nap mind a ketten próbáltak a kedvemben járni.

     Volt egy sejtésem, hogy mit is akarhatnak és nem nagyon örültem, hogy rám akarják sózni ezt a felelősséget.

- Tom, mint tudja, hamarosan el kellene kezdenünk forgatni a sorozat harmadik évadát és mint már talán említettük is, még nem találtuk meg a megfelelő színészt az egyik főszerepre. Történetesen, Loki lányának a szerepére... - kezdte Michael.

- Arra szerettük volna megkérni - hiszen a saját szerepének a lányáról lenne szó -, hogy tartsa nyitva a szemét potenciális jelöltekre. Sokat jelentene, ha maga választaná ki, hogy kit szeretne a szerepben látni. Nyilván nem erőszak csak, ha mégis akadna valami ötlete akkor... Érti... - fejezte be a félbehagyott mondatot Kate.

     Jól sejtettem... sóhajtottam fel öntudatlanul.

- Természetesen. Van is egy ötletem - hazudtam, de nem színleltem könnyedséget. Ennek ellenére, biztos meggyőző voltam, mert azonnal bevették.

***

     Na, ez az átka annak, hogyha az ember a Hazugságok és a Csínytevések Istenét alakítja 15 éven keresztül: megtanulni hazudni, jó poénokat elsütni, de kivétel nélkül mindig rosszkor.

     Ennek semmi köze nem volt az incidensekhez. Ez szimpla matematika volt. Olyan szimpla, hogy még én is ki tudtam számolni. Pedig én aztán nem vagyok egy matek zseni. Még az is eltart vagy fél percig mire fejben kiszámolom, hogy mennyi négyszer százhúsz. Ez csupán annyit tett: "Ha az ember valamit sokszor és rendszeresen csinál az az erősségévé válik."

     Legalább a mai napon még lesz időm kifundálni, hogy ebből a kutyaszorítóból, hogy is mászok majd ki - morfondíroztam magamban.

***

     Eltelt egy pár másodperc, de Michael és Kate továbbra is ott álltak velem szemben. Tekintetükből tisztán sugárzott a tömény mennyiségű elvárás. Én meg, csak akkor fogtam fel, hogy mit akarnak...

- Ja, hogy most ebben a minutumban? - kérdeztem, miután összekapartam a földről az államat.

- Nos, azt gondoltuk úgyis megérdemel egy pár szabadnapot. Jelentkezzen, ha talált valakit. Különben, hétfőn találkozunk, Tom.

     Ez egy addig gyönyörű májusi csütörtökön történt. Addig. Ez most totál belerondított a napomba.

     Eltűnődtem azon, hogy vajon miért akarnak ennyire megszabadulni tőlem. Vagy lehet, hogy tényleg ennyire kétségbe estek, hogy nem fogunk találni egy színészt a szerepre?! Mindenesetre, nevetséges volt az egész.

     Csalódottan lehorgasztottam a fejem, csípőmre helyeztem kezem és egy keserédes mosolyra húztam a számat. Aztán felnéztem, finoman benedvesítettem az ajkamat és éppen arra készültem, hogy szóra nyissam a számat, de beláttam felesleges. Hitetlenkedve bólogattam, egy kétujjas tiszteletteli búcsúra emeltem kezem. Sarkon fordultam és elhagytam a stúdiót.

***

     London utcáit pásztáztam. Bárhova mentem belém nyilalt a nosztalgia. Az időjárás kellemes volt, de kissé hűvös, s a szél is fújt. A kora délelőtti eget nem takarta egy árva felhő sem. Megálltam egy pillanatra, hogy összehúzzam magamon az ütött-kopott szövetkabátomat, amit annak idején 2018-ban vettem. Szerettem volna visszaemlékezni azokra az időkre, amikor még csak egy lelkes tanuló voltam a R.A.D.A.-ban. Akkoriban minden sokkal szimplább, egyszerűbb volt.

     Hohó! A R.A.D.A! Lehet, hogy pont az ÉN drága iskolám lesz a megmentőm! Hiszen annyi tehetséges embert, mint amennyi összegyűlik azon falak között, sehol máshol nem találnék az egész világon. Ha ott nem találom meg a megfelelő színésznőt a szerepre, akkor sehol.

***

     El is indultam a legközelebbi metrómegálló felé.

Ideje volt optimistán gondolkoznom, hiszen ez az egyik fő jellemvonásom. Az én szemszögemből nézve, a pohár MINDIG félig tele van!

***

     Meg amúgy is. Nagyon rég volt, hogy meglátogattam az iskolát. Remélem nem bánják, hogy az egyik korábbi diákjuk váratlanul, hivatlanul beköszön...

     Ha bánják is, nem lesz választásuk                   - vigyorogtam magamban és megjegyeztem, hogy ez a nap máris sokkal jobban fest...