odalenn a mélyben/befejezett/

Harmadik

Jungkook homlokára kiült a veríték, ahogy a sziklafalon egyensúlyozva próbálta fenntartani magát. A sarkai a levegőben lebegtek, lábujjhegyen ácsorgott és minden egyes mélybe zuhanó kavics koppanására ijedten hunyta be a szemét és kezdte rágcsálni az alsó ajkát. Megint közel volt a zuhanáshoz, de tartotta magát. Valamilyen láthatatlan erő mintha visszahúzta volna.

Riadtan figyelte a környezetét, a sátáni kacajra várva, vagy a fekete kapucnis idegenre. De egyik sem jelentkezett. Jungkook csak állt ott, egyensúlyozva, várva valamire. Maga sem tudta mire. Már éppen eltökélte magát arra, hogy óvatosan felemelje a jobb lábát és arrébb tegye, hogy ne a szakadék széle fölött keringjen, mikor a távolban megpillantott egy alakot. Fekete kabátot viselt, magas volt, háttal állt és nem mozdult.

Jungkook kiáltani akart neki, de félt, hogy abban a pillanatban. amint egy szó is elhagyná az ajkát, lezuhanna a mélybe. Így hát várt. Várta, hogy az idegen megforduljon. Egy örökkévalóságnak tűnt, és Jungkook többször is megbillent, de egyszer sem esett le. Végül, ezer évnek tűnő várakozás után az idegen megfordult. Felemelte a fejét, és lassan, idegörlően lassan lehúzta a kapucnit a fejéről. Jungkook felkiáltott rémületében és hátratántorodott. Ezzel egyidőben pedig felhangzott az az őrjítő nevetés, bár közel sem olyan intenzíven, ahogy azelőtt. Jungkook pedig újra lezuhant.

A halántékát dörzsölgetve ült az ágya szélén és egész testében remegett. Már eltelt talán egy óra is, mióta felriadt, de az álom emlékképei még mindig túl élénken éltek a képzeletében ahhoz, hogy aludni tudjon.

Az álmai két hónapja kezdődtek és kivétel nélkül, minden éjjel megismétlődtek. Eleinte Jungkook nem is riadt fel rájuk, csupán elraktározta az agya egy mély zugában. De most, az elmúlt két napban, mióta találkozott Taehyunggal, az álmai egyre több fura, bizarr fordulatot vettek. És Jungkook szinte biztos volt benne, hogy ezek az őrület legelső jelei. A tegnapi álma is éppen elég különös volt, de a mai...

Jungkook szinte biztos volt benne, hogy a fekete kapucnis idegen Taehyung. De mikor levette a kapucniját, valami borzalom tárult Jungkook szemei elé. Nem emberi lény volt, az biztos. A szemei vörösen izzottak és őrülten vigyorgott. Aztán a szemei befelé fordultak és csak a szem fehérje látszott. És a közepén mintha felderengett volna két smaragdzöld pont, de ezt Jungkook lehet, hogy már csak odaképzelte, tekintve, hogy a nevetés is akkor hangzott fel, ő pedig lezuhant.

Erősen kalapáló szívvel ücsörgött az ágya szélén, bámulva az odakint szállingózó hópelyhek kavalkádját. Már egy újabb fájdalomcsillapítót is kénytelen volt bevenni, mert úgy tűnt, a derekába időnként belenyilalló fájdalom nem akart megszűnni. Sőt, mintha egyre erősödött volna.

Hajnali öt volt és Jungkook már nem akart visszafeküdni. Csak bámult kifelé az ablakon és egyre csak az járt a fejében, hogy mindenképpen meg kell találnia a fiút. Kerüljön bármibe.

Az egyetemen aznap csendes nap volt, bár egyszer Jungkook elbóbiskolt és Yoonginak kellett oldalba böknie a vonalzójával, hogy felébredjen.

-Biztos minden oké veled? - kérdezte tőle órák után, miután együtt baktattak a buszmegálló felé. A szerda volt az egyetlen nap, mikor együtt tudtak menni.

-Persze - fojtott el Jungkook egy ásítást. - Csak fáradt vagyok, ennyi.

-Mostanában mindig fáradt vagy - horkant fel Yoongi gúnyosan.

-Későn alszom el - vont vállat Jungkook, feltűnően kerülve a szemkontaktust.

-Na jó, mindegy - terelte a szót Yoongi, amiért Jungkook nem lehetett elég hálás. - Mi a terved mára?