odalenn a mélyben/befejezett/

Második

Jungkook az éjszaka közepén verejtékben fürödve riadt fel. Rosszat álmodott. Megint. Az utóbbi időben gyakori rendszerességgel jelentkeztek a rémálmai és mindben ugyanaz szerepelt.
Egy szakadék szélén állt, a sarkai már lelógtak a szirtről és a végtelennek tűnő semmi felett lebegtek. Jungkook el akart szaladni, minél távolabb kerülni a veszélyes helytől, de persze mozdulni sem tudott. Az álma vége mindig az volt, hogy meghallott egy távoli hangot, ami leginkább sátáni kacajhoz hasonlított és lezuhant, egyenesen a mélybe. Ilyenkor riadt fel. Ezúttal viszont más is szerepelt az álmában. Pontosan a zuhanás és a sátáni kacaj előtt Jungkook előtt megjelent egy feketébe burkolózó idegen. A kapucnija az arcába volt húzva, így Jungkook nem láthatta az arcát. Az idegen kinyújtotta felé a kezét, ami erőteljesen remegett. Jungkook is kinyújtotta felé a kezét, de mikor az ujjaik már majdnem összeértek, az idegen addig emberi keze csontvázzá változott és ezzel egyidőben újra felhangzott a távolból az ördögi nevetés. Jungkook riadtan rántotta vissza a kezét, a lendülettől megbillenve pedig újfent a szakadékba zuhanva végezte.

Most, hogy már nagyjából sikerült felfognia, csak álmodott, a légzése kezdett egyenletessé válni. Remegő karjaira támaszkodva mászott ki az ágyából. A parketta megreccsent, ahogy teljes testsúlyával ránehezedett. Verejtékező homlokát megtörölve csoszogott ki a konyhába és azt kívánta, bárcsak ne lenne egyedül. A pólója a hátára tapadt és felgyűrödött. Mikor Jungkook hátranyúlt, hogy megigazítsa, hirtelen éles fájdalom nyilallt a derekába. Fájdalmasan felszisszent. Nem gondolta volna, hogy ez ennyire fog fájni, főleg, hogy délután még semmi baja nem volt.
Töltött egy pohár vizet és egy hajtásra kiitta. Közben az álmára gondolt, a rejtélyes idegenre, aki egyértelműen a tegnap látott zöld szemű fiút hivatott szimbolizálni. Na de miért került hirtelen az álmába és miért változott csontvázzá? Jungkook megborzongott és a derekában sajgó fájdalomtól kísérve visszabotorkált a szobájába és lefeküdt. Ám még nagyon sokáig nem jött álom a szemére.

Reggel éles zajra ébredt és csak hosszú másodpercek alatt jutott el a tudatáig, hogy a telefonja csörög. Hunyorogva emelte a füléhez a készüléket, de rögtön el is tartotta onnan, ugyanis valaki kegyetlenül hangosan beleüvöltött.

-Kook! Hol a büdös francban vagy?! Egy órája itt kéne lenned a kibaszott laborban, a prof őrjöng!

-Mi, de hát még csak... - kezdte Jungkook, de a tekintete megakadt az éjjeliszekrényen álló órán. Kilenc múlt húsz perccel. Ez pedig azt jelentette, hogy elkésett a reggeli órájáról. - Basszus - ugrott ki az ágyból, figyelmen kívül hagyva a derekába nyilalló fájdalmat. - Találj ki valamit, sietek, ahogy csak tudok - hadarta, miközben a nadrágját rángatta magára.

-De mégis mit... - kezdte Yoongi, de Jungkook kinyomta a telefont és magára rángatott két pulcsit is, majd a táskáját felkapva rohant az ajtóhoz, amit kapkodva zárt be maga után és a cipőit is csak a liftben húzta fel.

Az utcára kiérve majdnem fellökött egy fiatal lányt, ahogy kirontott az ajtón, de csak a válla felett kiabált vissza egy "elnézést". Nem tudta, mi lenne a legokosabb megoldás. Ha futna az egyetemig, vagy ha megvárná a buszt? Végül a buszt választotta, már csak a dereka miatt is. Na meg már úgyis mindegy volt, hiszen már el volt késve.

Az egyetemi tanszék ajtaján beesve megtorpant egy pillanatra, hogy kifújja magát, tekintve, hogy a buszmegállótól egészen odáig futott. A portás ferde szemekkel fürkészte, de Jungkook már hozzá volt szokva. Az öreg mindent és mindenkit megbámult és lenézett.
Jungkook a labor felé vette az irányt, a folyosóra kanyarodva fokozatosan lelassítva a lépteit. A labor ajtaja előtt megállva nagyot sóhajtott és minden erejét összeszedve lenyomta a kilincset. A terembe lépve megannyi szempár szegeződött rá, köztük természetesen a professzoré is, aki bosszús képpel állt a táblánál.