odalenn a mélyben/befejezett/

Hetedik

-Agytumor, ráadásul ideget nyom - dörzsölte meg az orvos a halántékát.

-Mennyi időm van még? - kérdezte Jungkook. Inkább tűnt érdeklődőnek, mint kétségbeesettnek.

-Maximum egy hónap - válaszolta az orvos halkan. - Szörnyen sajnálom. Túl későn derült ki, ebben a stádiumban már nem igazán lehet mit tenni.

-Értem - bólintott Jungkook. - Köszönöm, hogy elmondta.

Az orvos kelletlenül biccentett.

-Ez a munkám.

-Tudom. Mondja, hazamehetek? - szegezte neki a kérdést Jungkook.

-Nos, saját felelősségre, de nem igazán lenne ajánlatos és....

-Nem baj - rázta a fejét Jungkook. - Haza akarok menni.

-Szedje össze a holmiját, és írjon alá a recepción egy nyilatkozatot - szólt az orvos némi töprengés után. Nyilván látta, hogy semmiképpen nem tudná meggyőzni Jungkookot a maradásról.

Az orvos távozott és Jungkook nem törődve a fejébe hasító fájdalommal felkászálódott az ágyból. Yoongi tátott szájjal bámulta, valószínűleg sokkot kapott az iménti párbeszédtől.

-Kook, mi ez az egész? Valami kibaszott vicc, ugye? - szólalt meg végül nagy nehezen.

-Attól tartok nem - vette ki Jungkook a szekrényből a kabátját.

-De most...mi történik? - pattant fel, követve Jungkookot, aki közben már kisétált az ajtón. - Mi ez a halál dolog, hm? Mert kibaszottul nem tetszik - igyekezett lépést tartani a folyosón rohanó Jungkookkal, de állandóan lemaradt.

-Halál, halál - dünnyögött magában Jungkook. - Könnyebb kimondani, mint gondoltam.

-De most mi van? - fakadt ki Yoongi, mikor végre beérte Jungkookot. - Komolyan meghalsz? A legjobb, sőt, az egyetlen barátom vagy, ne halj már meg - motyogta, és bármilyen abszurdul is hangzott, Jungkook elnevette magát. - Szerinted ez vicces? - meredt rá Yoongi kidülledő szemekkel.

-Aha - bólintott Jungkook, miközben a pultnál aláírt egy lapot. És nem hazudott. Tényleg viccesnek tartotta. Mintha hirtelen rájött volna, hogy az álmai végig azért nyomasztották, mert nem mert belegondolni, mi van a felszín alatt, hogy mi vár rá: odalenn a mélyben. Mert rájött, hogy a zuhanásai előtt, vagy közben egyszer sem nézett le. És ettől félt leginkább. Az ismeretlentől.

-Hát ez marha jó - ciccegett Yoongi, ahogy kiértek a kórház épületéből. - Esetleg beavatnál a részletekbe?

-Majd, egy kicsit később. Esetleg holnap, a gyakorlaton.

-Képes vagy ezek után gyakorlatra jönni? Normális vagy?

-Amíg élek, járok az egyetemre. Nem hagyom ott csak azért, mert beteg vagyok - torpant meg a buszmegállóban. Már teljesen sötét volt és a lámpák fényénél kivehetővé váltak a kavargó hópelyhek. Különösen hidegnek ígérkezett az éjszaka.

-Hmm - állt meg mellette Yoongi.

-Mi az? - nézett rá Jungkook felvont szemöldökkel.

-Semmi, csak egyszerűen nem hiszlek el. Ha rólam derülne ki, hogy halálos beteg vagyok, nem az lenne a legnagyobb bajom, hogy gyakorlatra járjak, hiszen annak úgysem lenne értelme. Én egész egyszerűen kiloccsantanám a saját agyamat, mielőtt a betegség végezne velem - jelentette ki rezzenéstelen arccal. Jungkook elkerekedett szemekkel bámult rá.

-Komolyan ezt tennéd?

-Persze - vont vállat Yoongi. - Inkább, minthogy szenvednem kelljen. Én nem fogok kezet a halállal. Én kijátszom - nevetett fel keserűen.

-Ezt hogy érted? - Jungkook úgy érezte, a barátja egy konkrét példát hozott fel a saját életéből.

-Tudni akarod? - sóhajtott. Jungkook a szemébe nézve kissé bizonytalanul ugyan, de bólintott. - Kilencéves voltam. Anyám elment otthonról, apám meg még dolgozott és ketten maradtunk a húgommal. Ötéves volt. Beteg, csakúgy, mint te, bár ő tüdőbajos volt. Ötévesen, most képzeld el - jajdult fel és a szemében Jungkook pár könnycseppet látott megcsillanni. - Tíz perce lehettünk egyedül, mikor olyan köhögőroham jött rá, amilyet el sem tudsz képzelni - Yoongi egy pillanatra abbahagyta a beszédet, próbálta összeszedni magát. Jungkooknak a történetről rögtön Mina, a kislány a kórházból jutott az eszébe. - Fuldoklott, konkrétan a saját nyálában. Az ember kilencéves azt sem tudja igazán, hogy törölje ki a seggét, nemhogy hogyan segítsen a fuldokló ötéves húgán. Mindenesetre annyit én is láttam, hogy kibaszottul szenved. Teljesen le volt sápadva, minden szín kifutott az arcából, a szája elkékült és csak köhögött. Egyszer tudott még megszólalni, utoljára. Sosem felejtem el, mit mondott. Arról beszélt, hogy a fekete kabátos ember ott áll mellette és el fog vele menni, mert senki nem jön érte, hogy megmentse. Nem igazán értettem, mit akar ez jelenteni, de kurvára megijedtem, baszki - Yoongi idegesen a hajába túrt és egyik lábáról a másikra állt. - Láttam rajta, hogy szenved, és....és én, nem akartam látni, érted?! - fordult Jungkook felé kétségbeesetten. - Egy párnát szorítottam az arcára és én...én... - nem tudta befejezni, de Jungkooknak nem is kellett hallania.

-Basszus, Yoongi, én annyira sajnálom - fordult felé Jungkook és addigra már mindkettőjük szemében könnyek csillogtak.

-Nem kell - törölte bele Yoongi az orrát a kabátja ujjába. - Már elmúlt. Most már nincs semmi baj - mondta, de a szavak inkább a saját, mintsem Jungkook megnyugtatására szolgáltak.

Mindketten a gondolataikba merülve ácsorogtak tovább és a csendet csak a szipogásuk törte meg néha-néha. Jungkooknak fogalma sem volt, hogy Yoonginak ilyen traumát kellett átélnie, ennyire fiatalon. Honnan is tudhatta volna? Jungkook csak annyit tudott, hogy mekkora erőfeszítésébe és bizalomba kerülhetett ez a másiknak, hogy megosszon vele egy ilyen sötét információt a múltjából.

Az őket körülvevő törékeny csendet a busz érkezése zavarta meg.

-Yoongi - szólalt meg Jungkook hosszú idő után, immáron a buszon ülve.

-Hm?

-Nem aludnál ma nálam?

-De, persze, szívesen.

És abban a pillanatban Jungkook roppantul hálás volt.