odalenn a mélyben/befejezett/

Hatodik

Yoongi nem tehetett ilyesmit és ezt Jungkook is tudta. De legalább szerzett neki egy tolószéket, hogy elhagyhassa a kórtermet, amíg az eredményeire várt.

Ennek örült, mert kint a folyosón nagyobb volt az élet, nagyobb a nyüzsgés és az legalább valamelyest elterelte a gondolatait. Jiminről, a legutóbbi álmáról, a szűnni nem akaró fájdalmairól. Yoongi elment, mert Jungkook nem akarta, hogy miatta késse le az előadást, amin ő ezúttal nem tudott részt venni. Viszont a másnapi gyakorlatot nem hagyta volna ki semmi pénzért, már el is tökélte, hogy ha kell, akár meg is szökik a kórházból, csak hogy ott lehessen.

Délután két óra múlott, és ő kint ült a folyosón a tolószékében. Bámulta az elhaladó embereket, a nővéreket, betegeket. A várakozóknak fenntartott részen ült már jó ideje, a páciensek váltották egymást és Jungkook szomorúan bámulta őket. Azelőtt sosem gondolt bele, milyen lehet a helyükben lenni. Még sosem volt ezelőtt kórházban, a beteg emberek helyzetébe sem gondolt bele soha. De most, ahogy ott ült és egy volt közülük, jobban átlátta a helyzetet és ez elszomorította.

Egy idős pár helyét átvette egy anyuka, a kislányával, aki nem lehetett több hatévesnél. Jungkooknak a láttára összeszorult a szíve. Az anyukája szorosan fogta a kezét és szomorúan mosolygott rá, ebből tudta Jungkook, hogy a kislánnyal van baj és nem az anyukájával. Mindig szomorú, ha egy ilyen kicsi gyereknek van olyan baja, amivel már nem lehet egyszerűen a gyerekorvoshoz fordulni.

Az anyuka leültette a kislányt és megsimogatta a fejét.

-Maradj itt kicsim, rendben? - mondta, mire a kislány bólintott és nézte, ahogy az anyukája a pulthoz sétál. A kislány szoknyában és vastag pamut harisnyában volt és csillogó szemekkel tekintett előre. Egyenesen Jungkookra. A kislány lopva az anyukájára pillantott, majd leugrott a székről és megindult Jungkook felé. A tolószékétől egy karnyújtásnyira lecövekelt és félrebillentett fejjel bámult Jungkookra.

-Te is beteg vagy? - kérdezte tőle vékony hangon. Jungkook egy pillanatra elgondolkozott. Beteg volt?

-Azt hiszem igen - mosolygott a kislányra szomorkásan.

-Mi a baj veled? - a kislány nyilván a betegségére célzott, de ez a kérdés úgy szíven ütötte Jungkookot, hogy egy másodpercre még a látása is elhomályosult. Mi a baj vele? Ezt ő is szerette volna tudni. - Köhögsz? - kérdezte a kislány kíváncsian.

-Tudod, van olyan betegség, ami nem a köhögésben nyilvánul meg. Hanem belül. Érzékszervekkel fel nem fogható helyen.

-Aha - bólintott a kislány, de Jungkook tudta, hogy egyáltalán nem értette, miről beszélt. Ami talán jobb is, hiszen még csak gyerek. - Én köhögök, képzeld. Néha nagyon. Egyszer el is ájultam - úgy mosolygott Jungkookra, mintha ez olyasmi lenne, amivel az emberek előszeretettel kérkednek. - De az orvosok felébresztettek. Nem hagyták, hogy aludjak, pedig olyan jó volt. És ott volt velem ő is. Beszélt hozzám, kedveseket mondott. Olyanokat, hogy ne féljek, mert jó helyre kerülök, és nem lesz semmi baj. Meg akarta fogni a kezem, de akkor értem jött anya és felébredtem - mesélte.

-Ki volt az? Aki beszélt hozzád - suttogta Jungkook fojtott hangon.

-Egy bácsi. Fekete kapucnija volt és kéken világított a szeme - sorolta összeszorított szemmel, erősen koncentrálva.

Jungkook még mondani akart valamit, de ekkor az anyukája megragadta a kislány kezét.

-Mina, mit mondtam neked, hogy várj meg ott? - szólt rá a kislányra, de az csak halkan nevetgélt és bele-beleköhögött a nevetésbe. Jungkook életében nem hallott még olyan fájdalmas köhögést, de a kislány csak tovább nevetett. - Elnézést - nézett rá az anyuka bocsánatkérően. Jungkook belenézett a nő mélykék szemeibe és elmosolyodott.

-Ugyan, Mina remek társaság volt.

Az anyuka szája megrándult, mintha egy félmosoly lett volna, de nagyon hamar eltűnt. Aztán Minát kézenfogva elsietett egy folyosón.

Jungkooknak magányra volt szüksége, örvényként kavarogtak a gondolatai és csak arra tudott koncentrálni, amit a kislány mondott neki.

Sebesen hajtotta a tolószékét a folyosón, ami szerencsére egészen kihalt volt. Már majdnem elérte a kórtermét, amikor olyan hirtelen állította meg a tolószéket, mintha villám csapott volna belé.

Taehyung állt vele szemben, a maga teljes valójában. Sokáig csak álltak ott, szótlanul bámulva a másikat, végül Taehyung elindult, hogy kikerülje Jungkookot, de mikor mellé ért, Jungkook megragadta a kezét.

Taehyung megtorpant és kifejezéstelen arccal bámult le a saját és Jungkook kezére, de nem húzta el a karját.

-Miért menekülsz előlem? - kérdezte tőle Jungkook rekedtes hangon. - Miért futsz el folyton? Félsz? - Jungkookból úgy buktak elő a szavak, hogy észre sem vette. Mintha nem is ő beszélt volna.

-Ugyan mitől kéne félnem? - szólalt meg Taehyung végre. Így, élőben, még érzékibbnek hangzott a mély hangja és Jungkook jóformán beleborzongott. - Nem is ismerlek - bámult le rá a csillogó zöld szemeivel és Jungkook ekkor öntudatlanul elengedte a fiú karját és a karja tehetetlenül az ölébe hullt.

-Miért hazudsz nekem? - suttogta maga elé, fel sem nézve.

-Nem hazudok - felelte Taehyung közömbösen.

-Miért löktél le? Tegnap éjjel. Azt mondtad megmentesz, mégis lelöktél - folytatta Jungkook, mit sem törődve Taehyung akár megjátszott, akár igaz értetlenkedésével.

-Fogalmam sincs, miről beszélsz - mondta Taehyung, de mintha kissé megremegett volna a hangja. - És ha megbocsátasz, most mennem kell - indult el, de Jungkook felemelve a fejét utána szólt:

-Tudom, ki az idegen - Jungkook hallotta, ahogy Taehyung megtorpant. És még azt is látni vélte maga előtt, ahogy a fiú teste teljes egészében görcsbe rándul, noha neki háttal ült.

-Nem tudom, milyen idegenről beszélsz - szűrte ki a fogai között és Jungkook halkan felnevetett. - És most már tényleg mennem kell.

Jungkook hallotta, ahogy a fiú sietős léptekkel megindul, de azt nem láthatta, hogy gyorsul fel Taehyung légzése és kap riadtan a szívéhez.

Jungkook a délután hátralevő részét a kórtermében töltötte és a gondolatai tartották rabláncon, egészen öt óráig, mikor Yoongi tért vissza.

-Szia - ült le mellé a kisszékre. - Jobban vagy már?

-Sokkal - mosolygott rá Jungkook, de az igazság az volt, hogy sokkal szétesettebbnek érezte magát, mint mielőtt a kórházba került.

-Ennek örülök - biccentett Yoongi, bár Jungkook nem volt biztos benne, hogy a fiú tényleg elhitte-e, amit mond. - Megvannak már a leleteid? - Jungkook csak a fejét rázta. - Megvárjam veled?

-Örülnék neki.

Szótlanul ültek, élvezték az őket körülvevő csendet. Egészen az orvos érkezéséig, ami tizenöt perc múlva következett be.

-Hogy vagyunk, hogy vagyunk? - húzta be maga mögött az ajtót a középkorú, már őszülő fehér köpenyes orvos.

-Egészen tűrhetően - felelte Jungkook és nem is hazudott akkorát. A dereka már tényleg nem fájt. De a feje...a feje sajgott.

-Megjöttek a laboreredmények? - érdeklődött Yoongi a székén fészkelődve.

-Igen - bólintott az orvos.

-És? - kérdezte Yoongi, már-már erőszakosan.

-Volna itt valami - kezdett bele az orvos.

-Micsoda? Mire gondol? - nézett rá Yoongi követelőzően.

Az orvos felemelte a tekintetét a kezében tartott lapokból és Jungkookra nézett. A tekintete fáradt volt és sajnálkozó, Jungkook azonban csak mosolygott. Yoongi értetlenül kapkodta a fejét kettejük között.

-Mi az? Mi történik?

Jungkook Yoongi felé fordult és a suttogásnál alig hangosabban mondta ki:

-Meg fogok halni.