odalenn a mélyben/befejezett/

Kilencedik

Jungkook egyenesen a kórházba indult. Meg akarta keresni Taehyungot és beszélni akart vele. A szél olyan hevesen fújt, mint azon a napon, mikor először látta a fiút. Mikor a sorsuk összefonódott. Az emlékre halványan elmosolyodott és töretlenül folytatta tovább az útját a kórház felé.

A kórházba érve írt egy üzenetet Yoonginak, hogy hol van, hogy ne aggódjon annyira, aztán elindult, céltudatosan. Ám az előtérben egy percre meg kellett torpannia. Egy zokogó férfit látott a váróban ülni. Arcát a tenyerébe temette és megállíthatatlanul rázkódtak a vállai a sírástól. Az ölében egy gyűrött fénykép hevert. Jungkook tudta, hogy nem illendő ilyet csinálni, de miközben elhaladt mellette, lopva az ölében tartott fényképre pillantott. Habár csak egyszer látta őket, azonnal felismerte rajta Minát és az anyukáját. Összeszorult a szíve és sietősre kellett vennie a lépteit, hogy minél előbb maga mögött hagyhassa, amit az imént látott.

Nem tudta merre kell mennie, ahogy Taehyung sem tudhatott Jimin gyógyszeréről, de az őket összekötő kapocs megmutatta neki az utat. Pontosan tudta, melyik kórteremben kell keresnie Taehyungot.

A fiú egyedül volt odabenn, a karjából infúzió meredt kifelé és üveges tekintettel bámulta a plafont, de Jungkook érkezésére felé fordította a tekintetét és mintha egy röpke pillanatra egy halvány mosoly jelent volna meg a szája szegletében.

Jungkook az ágya mellé lépett és leült a szélére.

-Köszönöm - suttogta.

-Nincs mit megköszönnöd. Csak így segíthettél rajta.

-Nem azt - rázta a fejét Jungkook. - Illetve azt is, de elsősorban azt köszönöm, hogy te lettél a megmentőm. Már értem, miért löktél le - mondta. A legutóbbi alkalommal ellentétben Taehyung most meg sem próbálta letagadni a dolgot.

-Lenéztél egyszer is?

-Soha.

-Miért nem? Semmi rossz nincs odalenn.

-Az élet van odalenn. És az épp elég rossz ahhoz, hogy ne akarjak lenézni.

-Milyen igaz - suttogta Taehyung. - De ha a halállal együtt ugrasz, már nem ugyanaz vár lent.

-Én nem a halállal ugrom majd. Hanem veled - nézett a fiú zöld szemeibe, mire az halkan elnevette magát.

-Mind a halállal ugrunk. Mind a peremen egyensúlyozunk, az az utolsó mentsvárunk. És végül az öl meg, akit a megmentődnek hiszel. Az egésznek semmi értelme.

-Téged ki mentett meg?

-Senki. Kiskorom óta közeli barátok vagyunk Mr Halállal - nevetett fel halkan, erőtlenül. - Már megalkudtunk. Én megmentelek téged, ő én leszek és végül én leszek a halálod.

-El sem tudnék képzelni szebb halált.

-Nem sokáig bírom már - váltott témát Taehyung.

-Nem baj. Már felkészültem, hogy veled tartsak.

-Hiszen nem is ismersz.

-De hiszek benned. Ahogy te bennem.

Taehyung Jungkookra meresztette a zöld szemeit, Jungkook pedig habozás nélkül fölé hajolt és megcsókolta.

Jungkook a folyosón ült és Yoongit várta. Mikor a fiú beesett, a térdére támaszkodva lihegett pár percig, mielőtt bosszúsan Jungkookra meredt.

-Mi a franc folyik itt már megint? - vetett rá szúrós pillantást.

-Azért hívtalak ide, hogy elköszönjek - mosolygott rá Jungkook, mire Yoongi arca azonnal elsötétült.

-Ez nem tetszik. Ez kibaszottul nem tetszik.

-Tudom, tudom - mormogta Jungkook. - Figyelj, ezt bonyolult lenne elmagyarázni, de tudom, biztosan tudom, hogy egy óra múlva halott leszek.

-De mi...az orvos egy hónapot mondott, mi a...

-Tudom, mit mondott. De ez ennyi volt.

-De, de...én ezt nem élem túl, Kook.

-Muszáj lesz. Az az ösztöndíj az egyetemen nem várat magára.

-Mi...milyen ösztöndíj, miről beszélsz?

-Ösztöndíjas leszel, bekerülsz a kutatócsapatba.

-De mi, hogyan...?

-Ez legyen az én titkom. És most nézz rám, Yoongi, hallod? - Yoongi felemelte a fejét, a tekintete ködös volt. - Tanulj rendesen, jó? Hallod? Mentsd meg a világot, Yoongs - mondta és egy könnycsepp gördült ki a szeméből. - Mentsd meg, ahogy a húgodat mentetted meg és téged is megment majd valaki, ahogy engem, tudom, de majd csak nagyon sokára, jó? Addig pedig élj.

-De én nem akarok nélküled...én nem... - csuklott el a hangja. Jungkook magához húzva szorosan megölelte. Hagyta, hogy a fiú a vállába fojtsa a zokogását.

-Nem lesz semmi baj. Kijátszom a halált, hallod?

Yoongi nem felelt, csak zokogott.

Jungkook fáradtan és megtörten ment vissza Taehyunghoz a kórterembe.

-Készen állsz? - lépett Taehyunghoz. A fiú bólintott és a zöld szemei eltökélten csillogtak.

Jungkook elővette a zsebéből a másik gyógyszeres dobozt, amit kicsempészett a laborból.

-Elég csak egyet bevenni - motyogta Jungkook és kiszórt egy szemet a saját és Taehyung kezébe is.

-Háromra - nézett rá Taehyung és Jungkook belemélyesztette a tekintetét Taehyung smaragdzöld szemeibe. -Egy...

-Kettő...

-Várj! - szólt Taehyung. Jungkook azt hitte, meggondolta magát, de csak felemelte a jobb kezét és összekulcsolta Jungkook kezével. Jungkook elmosolyodott.

-Három.

A síkság a szokásosnál is barátságosabban festett. Kizöldellt és mindenfelé virágok bukkantak elő a földből. Jungkook nem a peremen állt, ahogy korábban mindig, hanem sokkal beljebb, biztonságban. Jobbra fordította a fejét és meglátta maga mellett Taehyungot. Egészségesnek tűnt, amilyennek lennie kellett. A kezeik összekulcsolva lógtak a testük mellett.

-Készen állsz? - kérdezte Taehyung és Jungkook válaszként csak megszorította a kezét.

Egyetlen szó nélkül sétáltak a szakadék legszéléhez. Jungkook egész végig maga elé bámult.

-Nem nézel le? - kérdezte tőle Taehyung. Jungkook a fejét rázta.

-Minden ami számít, itt van. Odalenn a mélyben nincs semmi, ami fontos lenne.

Taehyung egyetértően bólintott.

-Senki nem tudja mi vár ránk odalenn a mélyben - folytatta Jungkook.

-De egyszer mindnyájan leesünk - fűzte hozzá Taehyung. - Addig pedig...

-A peremen táncolunk.

-Az utolsó mentsvárunk.

-Örülök, hogy te vagy a megmentőm, Taehyung.

-Örülök, hogy téged menthettelek meg, Jungkook.

Jungkook még egyszer belenézett a zöld szemekbe, Taehyung pedig bólintott és a következő pillanatban már összekapaszkodva zuhantak lefelé.

Minden bajuk elszállt. Mert nem bánthat senki; odalenn a mélyben.

[Vége]