odalenn a mélyben/befejezett/

Ötödik

Miután hazaért, hosszú percekig csak állt a zuhany alatt és engedte magára a forró vizet. Mintha ez bármit is javított volna a helyzetén. Nem akart egyedül lenni, de Jimint nem hívhatta át, mert későig korrepetált, Yoongit pedig nem akarta még jobban megijeszteni, figyelembe véve, hogy ő maga is eléggé meg volt rémülve. Nem tudta, mi tévő legyen, de szörnyen rosszul érezte magát. Most már nem csak a dereka, de a feje is folyamatosan lüktetett. És mindennek tetejébe az álmok...

Jungkook egy csésze teával ült az ágyában, állig betakarózva. Egy darabig a telefonját nyomkodta, de aztán megunta és csak meredt maga elé. Arra gondolt, hogy véget kell vetnie az álmainak és szent meggyőződése volt, hogy ezt csak úgy teheti meg, ha megtalálja Taehyungot és ezúttal nem szalasztja el. Érezte, hogy a kettejük élete valamilyen módon, valamilyen láthatatlan fonállal össze van kötve és a kapcsolat napról napra erősödik.

Kiitta az utolsó korty teáját is, mikor a kezében szorongatott telefonja pityegett egyet. Azt hitte Jimin lesz az, hogy jó éjszakát kívánjon, de nem. A képernyőn Yoongi neve villant fel.

"Minden oké veled?"

"Igen, jól vagyok"

"Jó, de ha bármi van, csak szólj"

"Ma is ott alhattam volna"

"Ne menjek át?"

Jungkook egy darabig csak üveges szemekkel meredt a képernyőre. Örült volna a társaságnak, de nem akarta Yoongit terhelni a problémáival.

"Köszönöm, de nem kell"

"Jó. De tudd, hogy én kibaszottul itt vagyok, ha kell valami"

"Köszönöm"

Jungkook halványan elmosolyodott Yoongi utolsó üzenetén, majd a telefonját lerakva lefeküdt. De nem tudott elaludni. Attól félt, ha elalszik, újra kísérteni fogja a rémálma, újra nevetni fog és újra rosszul lesz. Kimerült volt, de nem mert elaludni. Hosszú órákig forgolódott nyugtalanul az ágyában, mielőtt lerúgta magáról a takarót és az ablakhoz sétált, hogy céltalanul bámulja a keringő hópelyheket. Rázta a hideg, és eszébe jutott a Jiminnek tett ígérete, ami miatt csak még jobban szúrni kezdett a halántéka. Olyat ígért, ami, ha kiderül, számára végzetes következményekkel járhat. Kicsaphatják érte. De Jiminért meg kellett tennie. A másik mindig olyan kedves volt vele, ő nem hagyhatta cserben.

A hópelyhek egyre sűrűbben hulltak alá, hogy eltűnjenek odalenn a mélyben, ahogy azt Jungkook tette az álmaiban.

Megrázkódott és ellépett az ablaktól. Hajnali két óra múlott. Jungkook szörnyen tehetetlennek érezte magát és örült, amiért pénteken csak egy órája van. Úgy tervezte, kihúzza valahogy az éjszakát ébren, de négy óra felé erőt vett rajta az ólmos fáradtság és szinte bezuhant az ágyába.

Jungkook a karjait kitárva egyensúlyozott a szakadék peremén. A fogait összeszorítva ácsorgott, ügyelve, hogy ne essen le. Bár mi értelme volt kitartani, ha végén így is, úgy is lezuhan majd. Erre a hirtelen gondolatra összerezzent és hátracsúszott a lába, de nem esett le. Jungkook körbenézett az előtte elterülő síkságon, és meglátta a fekete kapucnis alakot, ahogy ott állt, lehajtott fejjel. Jungkook nagyot nyelt rémületében, mert az idegen ezúttal sokkal, de sokkal közelebb állt hozzá, mint azelőtt bármikor. Nem nézett fel, viszont előre nyújtotta az egyik kezét, amiről így lecsúszott a bő fekete kabátjának szára. Emberi keze volt, de olyan volt, mintha egy hologram lenne, félig átlátszó volt és erőteljesen remegett. Olyan közel volt, hogy majdnem elérte Jungkook kinyújtott kezét. Jungkook reflexszerűen elrántotta a kezét, amitől viszont megbillent és hátrafelé kezdett dőlni, és már bele is törődött, hogy újra lezuhan, mikor valami hirtelen elkapta a bal kezét. Jungkook megijedt, hogy esetleg az idegen fogta meg mégis, de mikor megtalálta az egyensúlyát és odanézett, Taehyungot látta. Mondani akart neki valamit, de Taehyung alig láthatóan megrázta a fejét és az idegen felé fordult.