odalenn a mélyben/befejezett/

Negyedik

Mikor Jungkook reggel felébredt, semmire sem emlékezett az éjszakából. Amit furcsállott, hiszen azelőtt mindig aggasztó részletességgel éltek benne az emlékképek. Most azonban semmi ilyesmi nem volt. És ez egyszerre aggasztotta és nyugtatta meg a fiút. Kibotorkált a konyhába és megivott két pohár vizet is. Eszébe jutott Yoongi, úgyhogy lábbujjhegyen settenkedve belesett a nappali ajtón. Yoongi a kanapén feküdt, de már nem aludt. A hátán feküdt és a telefonját nyomkodta.

-Jó reggelt - köszönt neki Jungkook, mire Yoongi kissé összerezzent.

-Jó reggelt - dörmögte végül.

-Jól aludtál? - kérdezte tőle, közelebb lépve hozzá.

Yoongi mintha hezitált volna egy darabig, majd nyitotta a száját, de végül be is csukta.

-Mondd csak - szólalt meg végül. - Te mindig így alszol éjszaka?

-Ezt hogy érted? - rökönyödött meg Jungkook.

-Nem emlékszel? - most Yoongin volt a megdöbbenés sora.

Jungkook csak a fejét rázta.

-Álmodban...nevettél - ejtette ki Yoongi a szavakat megfontoltan. - Nem is akárhogy. Én bírom a horrorfilmeket, de ember, ez még nekem is sok volt - vakarta meg a tarkóját idegesen nevetgélve. Jungkook lefagyva, lemerevedett végtagokkal állt az ajtóban. Szó szerint kővé dermedt a sokktól. - És egész végig valamiről magyaráztál, hogy valaki nem segített, te meg leestél, de egész végig nem voltál magadnál. Eléggé para volt.

Jungkooknak a torkára forrt a szó. Nem elég, hogy hirtelen az egész álma beugrott neki és filmszerű élességgel kúszott be az agyába, még azt az információt is meg kellett emésztenie, hogy ő volt az, aki nevetett, az az ördögi, túlvilági hang. Végig saját maga volt.

-Ne...nekem most ki kell mennem - motyogta Jungkook és kikóválygott a fürdőbe. A vécé fölé görnyedve addig öklendezett, míg az összes addig megivott vizet ki nem hányta. Miután már semmit sem tudott kihányni és csak erőtlen öklendezésre futotta az erejéből, a hátát a csempének döntve zihált kifulladva. Undorodott magától, az egész helyzettől, az álmától és főleg attól, hogy kezdte elveszíteni a józan eszét.

-Hé, minden oké? - guggolt le mellé Yoongi, a vállára téve a kezét. Persze Yoongi is tudta, hogy valami nagyon nincs rendben, de a legtöbb amit tehetett, hogy ottmarad Jungkook mellett és támogatja.

Jungkook alig észrevehetően megrázta a fejét és mikor belenézett Yoongi szemébe, és látta benne a kétségbeesést és talán mélyen némi félelmet is, egyszerűen elsírta magát. Az arcát a kezébe temette és a vállai tehetetlenül rázkódtak. Megállíthatatlanul zokogott.

Yoonginak fogalma sem volt, mit kéne tennie, ugyanannyira tanácstalan volt, mint Jungkook. Nem igazán tehetett mást, minthogy mellé üljön, a fejét simogassa és nyugtatni próbálja, ahogy az éjjel tette.

Több, mint tíz percen keresztül ültek ott, mire Jungkook zokogása szipogássá enyhült.

-Shajnhálom - Ez volt az első szó, ami elhagyta az ajkát, miután kissé megnyugodott.

-Ugyan mit? - kérdezett vissza Yoongi a suttogásnál is halkabban. Jungkook azonban tisztán hallotta. Olyan tisztán, mintha egyenesen a saját fejéből szólna. - Mi történik veled, Kook? - kérdezte Yoongi, ezúttal egy fokkal hangosabban.

-Nem tudom - rázta a fejét Jungkook, miközben a pulcsija ujjába törölte az orrát.

-Elmondod, mi ez az egész?

-Nem tudom, képes vagyok-e rá - motyogta Jungkook megdörzsölve a halántékát. A feje sajgott és lüktetett a sírástól.

-Jól van, én megértem. De remélem tudod, hogy bármi történik, én itt leszek. Nekem elmondhatsz bármit, jó? - Jungkook aprót bólintott és megeresztett egy hálás mosolyt. Jobb barátot nem is kívánhatott volna magának. - Jól van. Fel tudsz állni?