Nekem fontos vagy...

Két év után

Azóta több, mint két év eltelt, mindnyájan változtak, mindnyájan mások lettek. Egy valami viszont megmaradt: a helyzet, amibe beleszorultam. Mióta minden hidegen hagy, legalábbis látszólag, elveszítettem a régi barátaimat, de ezzel együtt az "ellenségeimet" is. A piszkálódás, a "terror" abbamaradt, máshogy élem az életem – nem boldogabban, nem kiegyensúlyozottabban, de békében.

Nehéz elképzelni, hogy mit is jelent ez – érzelemmentesen élni. Mindenki azt hiszi, nincs lelked, azt hiszik, mikor meglátnak, hogy egy szívtelen és érzéketlen mozgó szobor vagy. Eközben igenis vannak érzéseid, csak félsz, tehát védekezel. Tartasz tőle, hogy bántanak, egy pajzsot húzol magad köré, amiről látszólag minden visszapattan, holott a nagy része nemcsak hogy talál, sebez is. Olyan sebeket vág, sőt néha tép fel, melyek igazán fájnak.

***

Egyik este békésen üldögéltünk kollégiumi szobánkban mindhárban. Jane leveleket olvasott, arca egyre inkább elborult, szemeiből az aggodalom és az élet nagy kérdései iránt érzett értetlenség sugárzott. Mindketten láttuk az arcán, sírni fog. Az első könnycsepp kigördülése után egyértelmű volt: rossz hírt kapott; sírása viszont semmihez nem volt fogható. A sírás mindig is az emberhez tartozott. Felszabadít, megkönnyebülsz tőle, megnyugtat. Sír a kisgyermek, mikor éhes, mikor fáj valamije. Sír a felőtt és a kamasz, sír a férfi és a nő. Mindenki sír. De azt a sírást semmihez sem tudnám hasonlítani. Keserves volt és mélyről jött – a lélek mélyéről. Mert van sírás, ami tüdőből érkezik, levegő után kapkodva és a megoldásra várva. De ez egészen más volt: a lélek mélységei mintha könyörögtek volna hangjában. Nemcsak a megoldásra vártak, hanem, mint ezer kar nyújtóztak és kapaszkodtak: "Kifelé, kifelé!". Hangjából szomorúság, vérrel telt arcáról valamféle düh volt kiolvasható.

–  Meghalt, értitek, meghalt! – hangja ekkor elcsuklott; Jane sosem élte át a halált. Nem tudta, mit jelent elveszteni valakit, akit igazán szeretsz.

Corinna odahajolt hozzá, zsebkendőt nyújtott neki és átkarolta. Vígasztalta, holott vígasztalhatatlannak látszott. Én a saját ágyamon ültem, onnan néztem végig a jelenetet. Miután Jane megnyugodott, kiment a mosdóba arcot mosni, felfrissülni. Ekkor Corinna felém fordult:

– Eszénél van, méltóságos asszony? Végignézni, ahogy szenved, ahhoz van képed, de a könnyeit törölgessem egyedül...

– Nem különösebben érdekel. A halál az halál – szembe kell néznünk vele. És különben is ha akarna valamit, szólt volna. – közömbösségem magabiztosságommal kézen fogva válaszolt neki. Értetlenségem viszont nem tudta legyőzni: "Ez én vagyok? Ez a hideg, érzéketlen? ... Nem lehetek más! Szomorúság, együttérzés – mind arra sarkallna, hogy éljem korábbi életem. Sikerült levetkőznöm magamról a sebezhetőség köpönyegét, és így is maradok."

Aznap magabiztosan feüdtem le. Jane még nyöszörgött hajnalig, én viszont nyugaodtan aludtam. Tudtam, hogy amit tettem, azt kellett tennem. Pajzsom szilárd, és minden egyes tettem szilárdítja.

A kérdés csupán annyi: boldogság ez?