Nekem fontos vagy...

Ők nem tudják

Mikor hazaértem, Corinna és Jane ugyanazzal a kíváncsisággal vártak, mint a múltkor. De most szemükben volt valami sejtelmesen ravasz, gonosz folt. Mintha nem ugyanazzal az érdeklődéssel fordultak volna felém, csupán ki akartak volna belőlem szedni valamit.

Beléptem az ajtón, majd szótlanul ledőltem az ágyamra, fejemet a párnába fúrva. "Csak észre ne vegyenek, csak fel ne fedezzék, hogy megtaláltam. Oh, milyen csodálatos érzés... Ezt ők nem tudják, és nem is fogják. Megtartom magamnak és feléjük maradok ugyanaz: jéghideg kőszobor!..."

– Na, találkoztatok? Nem szoktál ilyenkor elmenni. – törte meg Jane hangja gondolataimat.

– Bizony ám, ma semmire nem készültél, nem volt a főtéren vásár, pedig az mennyire jó szokkott ám lenni... Na de vegül is ez momentán mindegy. Szóval?!

– Corinna, hagyd már! Ha finoman szólunk hozzá, talán kiböki végre az igazságot, te meg rárontasz, mint fáradt tevére a déli szél. – és nevetett saját magán. Saját szánalmas viccével úgy el tudta szórakoztatni magát, amilyet ember még nem látott. Mikor lenyugodott fenomenális vihorászásából, nekiálltam megerősíteni vastag kőfalaimat, melyek a biztonságot jelentették.

– Színházban voltam.

– Ez mindig színházba megy, kis kultúrmadár. Felrepül a páholyba és onnan csipegeti a morzsákat.

– De ugye nem egyedül? – Janet nem hagyta nyugodni a gondolat – Ugye ő vitt el? Oh, milyen romantikus közösen színházba menni életed szerelmével, nem igaz, Corinna? – és huncutul tréfálva rákacsintott.

– Nem. – feleltem és megpróbáltam a legkisebb érzelmeket is eltörölni az arcomról. "Ha meglátják, nekem végem. De ő megláthatná. Ha látná, ha érezné a lélegzetemet, ahogy felgyorsul, mikor csak rá gondolok, ha tudná, hogy a torkomban dobog a szívem, ha rájönne, hogy mindig csak ő jár a fejemben... Hisz megfejtettem: előttem nem marad titok többé, hisz tudom, hogy ki ő. Nagyon szeret, ebben bizonyos vagyok..."

– Komolyan mondom, Emma, neked akár a felséges királyok is csaphatnák a szelet, te akkor sem foglalkoznál velük.

– Sőt, jobbat mondok – visított fel Corinna – ha a rendező udvarolna neki, azt se venné észre, de ha véletlen észre is venné, nem is érdekelné. Felkérhetné Júliának, olyan lenne, mint önnön szobra Veronában...

Jane ismét vihogásban tört ki. Gyűlölöm. Gyűlölöm ezt a hangot. Visítva, kiabálva kacag. Nem jóízűen, erőltetve. Nem azért nevet, mert jól esik neki, hanem, csak, hogy nevessen. Nem maga miatt nevet, a többiek miatt. És mindezt olyan orgánummal, amitől legszívesebben letépné az ember a füleit. Förtelmes hang... Nem úgy, mint az övé. "Oh, az a férfias hang! Telt, mély, megnyugtató és árad belőle a magabiztos szeretet. Neki kellne most is kacagnia. Az ő nevetése bizonyára édes; vele én is nevetnék, előtte – talán – nem lennék fagyott sár. Felolvasztana. Bizonyára felolvasztana. De csak neki olvadnék fel. Mindenki másnak maradok egy sóbálvány, egy érzelmi jégcsap..."

– Jó éjt! – ennyit tudtam válaszolni nekik. Igen, átvillant a fejemen, hogy honnan tudhatják? Elszóltam esetleg magam? De nem, biztosan nem. Csak egy tréfa volt, gyermeteg és feledni való. Inkább többet nem gondolok rájuk "Bezzeg ő... Sosem űzne velem hasonlóan infantilis mulatságot..."

***

Ha magadra ismertél a gondolataimban, ha veled is előfordult már, hogy minden, de minden egyetlen embert juttatott eszedbe, tudod, mit érzek. Ha van egy személy akire mindvégig gondoltál, miközben soraimat olvastad, ha felfedezted tulajdonságait, egy cipőben járunk. Egy htalmas és nehéz bohóccipőben, ami az embert esendővé, ártatlanná és becsaphatóvá teszi. A cipőben, amelytől nem látsz, nem tudsz majd járni, nem érzed, nem hallod a többieket. A cipőben, ami csak egyfelé visz, csak egy valaki felé. Sokan mondják, hogy ezt a cipőt nem lehet levenni. Rádragad, a húsodba, a zsigereidbe kapaszkodik. Ha erős vagy és van benned akarat, le tudod vetni magadról a szerelem cipőjét. Ha van rá okod, ha érdek fűz hozzá, estleg egy másik ember miatt nem veheted fel, mégis beleestél lábaiddal, nem kell más csak akarat: erő és elhatározás. Amint elhatározod és tudatosítod, hogy le kell vetned magadról ezt a komédiás maskarát, nem lesz már nehéz.

De olykor miért is tennéd. Ha nem múlik rajta semmi, ha még jó is lehet, hogy rajtad van ez a cipő, miért is vennéd le? Hisz olyan kényelmes: visz magától mindenhova, édes szellő fújja közben hajadat, virágok illata száll az orrodba. Vannak helyzetek, amikor kell, muszáj megválni tőle: hogy ne ölj, szúrj és tépj sebeket a másikon. De ha ilyenek nem függnek tőle, miért ne maradnál benne?

És iyenkor az ember önkéntelenül is felvesz a cipő mellé egy nagy vörös krumpliorror, amiből csöpög a rózsaszín nedű, mely édes: rózsaszínre festi az egész arcodat, majd a testedet és ami elkerülhetetlen: a szemedet és a lelkedet is. És nincs menekvés: tudod, érzed: szerelem.

Csak rád vár egy szív...