Nekem fontos vagy...

Nem lehetsz ilyen!

Hihetetlen, hogy meg tudja egy tudatos döntés változtatni az ember életét. Mióta úgy határoztam, hogy ez az egy dolog érdekelni fog legbelül, egyszerűen nem hagyott nyugodni. Iskolában órák alatt, az utcán, egyedül sétálva, éjszaka, alvás helyett... Csak rá tudtam gondolni, helyesbítve a kilétére: vajon ki lehet az a titokzatos, aki nekem írt? Ki lehet, akit érdeklek, ha egyáltalán érdeklem, és nem csak egy buta kis játékot akar velem játszani – ha erről van szó, annak beláthatatlan következményei lesznek: érdemes becsapva élni?

Tudtam, hogy szükségem van egy helyre, ahol mindent át tudok gondolni. Nem kellet sokat töprengjek rajta: A színház. Oda kell menni, beülni egy shakespeare-i csodára és az ámulat alatt gondolkodni rajta.

Mikor hazaértem az óráim után, már ott ült Jane és Corinna a szobában. Csillogó szemükből a kíváncsiság oldhatatlan vágya tüzelt. Tudni akartak valamit. Jane felpattant és leültetett a székemre. Kezemet az asztalra raktam, kifelé hagyományos közömbösségem volt érzékelhető, legbelül mégis a pezsgő vér akart utat törni magának. De elfojtottam.

– Na? Hogy vagy? – tette fel Corinna a teljes mértékben lényegtelen kérdését.

– Csak a szokásos: semmi.

Itt hosszú csend volt. Lehet, nem tartott tovább néhány másodpercnél, mégis, mintha hosszú perceken, órákon át néztük volna egymást teljes némaságunkban. A levegő megfagyni látszott. Ők még mindig úgy pislogtak rám, hogy tudtam, nem lehet ma nyugtom. "Színház! Menekülj, el innen. Ott béke vár és csak én lehetek. A 24-es páholy most is az enyém lesz. Üres szokott lenni – nem sokan járnak egyedü színházba..."

Gondolataimat Jane visító hangja törte meg:

– És mi van a titkos hódolóddal?

– Elmondtad neki. – vágtam oda Corinnának. – Elmondtad neki, holott megígérted. Nah, ez is ennyit ér...

– Bocsáss meg, ugye nem bánt? Ugye nem haragszol?

– Ah, semmiség. – és tényleg ezt gondoltam. Nem fontos, nem lényeges, hogy ők mit gondolnak. Egyszer úgyis tudnom kell, hogy ki ő. "Oh, a színház..." – Egyébként semmi sincs vele; nem érdekelt eddig sem, most se érdekel és a jövőben sem fog!

– Nem lehetsz ilyen! Kapsz egy levelet, amit bárki megirgyelne, és semmibe veszed. Habár elég közhelyes volt, azt meg kell hagyni.

Itt nem múlott sokon, hogy nekiugorjak. "Közhelyes? Az a levél? Választékossága és mélysége Shakespeare szonettjeivel vetekszik. De nem! Nem lehet, ők nem tudhatják!"

– Az.

Válaszom ennyi volt. Már meg sem lepődtek: ismertek. Tudták, hogy nekem semmi sem számít, hogy mikor velem beszélnek, nem várhatnak több és mélyebb interakciót, mint egy jégszobortól.

***

Nehéz így élni. Lehetetlennek tűnik, valószerűtlennek. Egyszerre fúj benned a legfrissebb őszi meleg szellő, mely a hideg, zord napokba valami kis kényelmet, kellemességet, vágyakozást hoz; és egyszerre vagy hófehérre meszelve: tisztára, ridegre és bepiszkíthatatlanra.