Nekem fontos vagy...

Az egyetlen menedék

Ismered azt az érzést, amikor sajgó lelked ki akar törni és szabadulna a kötöttségektől? Neked is biztos van egy hely, egy személy, egy tárgy az életedben, ami segít, könnyít rajtad. Néhány embernek sírós helye van, másoknak egy plüssmaci segít.

***

Nem telt bele sok idő, én is rájöttem, van egy hely, ami valahogy felszabadít. Illetve nem is, nem ez a jó szó. Felszabadítani semmi sem tudott, érzelemmentességem hatalmas barikádokat emelt körém, ami meggátolta, hogy a szórakozás, a "na, ez jó volt"-életérzés bármely cseppnyi darabkája is megtaláljon. Vagy ha meg is talált, nem mutattam. Közömbösség, hidegség, csak ez lebegett előttem. Ha néha, úgy fél évente viszont eljutottam színházba, úgy éreztem, más ember vagyok. Betegesen vonzódom a klasszikus drámairodalom iránt. Shakespeare-t olvasni gimnáziumban nem sokan szeretnek, mégis állítom: érdemes. Ez az ember úgy játszik a szavakkal, szereplőivel, mint előtte vagy utána senki. Mindenki ismeri a Romeo és Júliát – a szerelem (amit még soha, de soha nem éreztem) és a halál... Talán megéri mindent egyért feláldozni? De ez mind csak dráma, a való életem nem ilyen. Én az érzelmeimet áldoztam fel a biztonságért.

A kollégiumtól vonattal olyan egyórányira van egy színház: Theatre Esrown. Zseniális Shakespeare-feldolgozásaik vannak, melyeket egy fiatal egyetemista, Chris North rendez. Magával ragadóan adja át a művek valódi mondanivalója mögött rejlő indulatokat. Tragédiáit csak könnyezve tudom végignézni. Ha eljutok erre a helyre, jegyet veszek egy egyszemélyes páholyba és ott, magamban néha egy-két könnycseppet elengedek. Tudom, hogy nem szabadna, tudom, hogy nem lehet, de talán ott nem látja senki. Egyedül megyek, egyedül jövök. Sminkelésre nincs szükségem; kinek festeném magam? – legalább nem mosódik el a könnyektől. Amint kilépek a páholyból, ugyanaz az ember vagyok, mint előtte: a fagyott sár. Száraz arccal és szemekkel ülök a vonatra. Mire megérkezem, Corinna és Jane már általában alszik.

Egy nap mégis kivételes dolog történt. Épp a Hamletről jöttem haza, mikor Corinna izgatottan fogadott: levelem érkezett. Feladó nem volt rárva, a címzett én voltam. Faarccal vettem át a kezéből. Izgatottabb volt, mint én: gyorsan lélegzett, kíváncsiságát le se lehetett volna tagadni.

– Kitől jött? Vártál levelet?

– Nem. – válaszoltam és leültem az ágyamra, feltéptem a borítékot, végigolvastam. Nem derült ki, hogy ki küldte, az aláírás csak ennyi volt: King Lear. Számomra érdektelen volt a tartalma (ugyan milyen is lehetett volna), Corinna viszont egyre izgatottabb lett.

– Neked adjam? – vágtam a fejéhez flegmán. Elegem volt a lihegéséből. Ő csak egy parányit bólntott, mire odadobtam neki az összegyűrt papírt. Elolvasta.

– Ez nem lehet. ... Tudod, hogy ki ő? ... Óh, ha nekem írt volna... ...

– Honnan tudnám? De nem is érdekel!... Ha valaki akar valamit, majd szól, vagy idejön, vagy mit tudjam én.

– Eszetlen vagy, Emma, én mondom.

***

Ha van bárki a világon, aki átérzi, hogy én mit éreztem, talán megérti. Amikor tudod, hogy ez most jó, hogy van benne valami izgalom, sőt, egy kis titkot, de egyszerűen csak tudom. Nem érzem. És kínkeserves ez a nem érzés...

Csak színház teremthet oly' csodát...