Nekem fontos vagy...

Ő

Bizonyára még emlékszel, mikor a menedékhelyről beszéltem neked. Olykor túlságosan megbízunk ebben. Hogy a menedék csap be, vagy te csapod be magad, azt nem tudhatod. Néha mégis olyan furcsa biztonságot nyújt, hogy gondolataid csak úgy cikáznak: leállíthatatlanok, megfékezhetetlenek.

***

– Mit játszanak?

– William Shakespeare: Romeo és Júlia. Új rendezés, a fiatal Chris Northtól. Mondhatom, hölgyem: zseniális választás.

– Adjon egy jegyet.

– Merre szeretne ülni? Ajánlhatom a páholyainkat?

– 24-es.

– De hiszen az egy személyes. Oh, egy ilyen fiatal, csinos leány hogy járhat egyedül színházba? 24-es páholy, ugye? Onnan minden látszik! Érdemes ma a darab végét is megvárni. A rendező beszédet fog mondani. Nagy hírekkel készül, úgy sejtem!

– Jó.

A férfi szokás szerint a helyeme kísért. Furcsa szokás ebben a színházban: akitől megveszi az ember a jegyét, a helyére kíséri.

Az ajtó becsukódott. Végre egyedül maradtam a gondolataimmal. "Nyugalom, Emma, először nyugodj meg." De nem tudtam. Fizikailag zavart valami. Mintha a combomat döfné egy hegyes tárgy: talán egy töske, egy sarok. Rövid fészkelődés után felálltam, hátha a székkel van a hiba. Ekkor egy összehajtott papírt vettem észre rajta. Kinyitottam. A színház félhomályában épphogy el tudtam olvasni.

Tudtam, hogy ma este is eljön! Előadás után figyeljen rám! Fel fog ismerni.

King Lear

Ekkor teljes sötétség borult a színházra, elkezdődött a darab. 

"A szép Veróna tárul itt elénk"...

Ismerős mondatok hangzottak a színpadról. Olvastam már többször, tudtam a saját gondolataimra figyelni. Össze-vissza, teljesen értelmetlenül szánkáztak agyam és szívem között a szavak. "Ki lehet az? Színházból való, az biztos. Látott már, hiszen máshogy nem gondolna ilyeneket rólam. Színész talán? Vagy egy törzsvendég? – egyre nagyobbakat ásítottam – Biztos most is itt van, hiszen látta, hogy bejövök. Eléggé felszerelt épület, akár a kamerákon keresztül is... – újabb ásítás – De mi van ha mégse? Ha csak játszik...?" 

Úgy éreztem, nem bírom tovább: pilláim egyre nehezebbek, egyre laposabbakat pislogtam, egyre nyúltak halandzsává, értelmezhetetlenné, logikátlanná gondolataim.

A tapsra ébredtem. Álom, édes álom! Te, aki keserű vigaszt adhatsz mindannyiunkan, feledteted a gondolatokat, megszépíted az emlékeket. Rám szállt hatalmas, sötét, nyugodalmas szárnyad, elsüllyesztettél gondolataim holtágában.

Ekkor csönd lett: Chris North lépett a színpadra. Hirtelen ötlettől vezérelve benyúltam a táskámba és tollat, jegyzetfüzetet vettem elő. Elhatároztam, hogy leírok mindent, amit mond. Nem ébredtem frissen, ez a legtöbb, amit tenni tudtam annak érdekében, hogy később értelmezni tudjam szavait.

– ...Köszönöm, hogy eljöttek! Jó éjszakát!

Ekkor nyílt az ajtó. A férfi volt, akitől a jegyemet vettem ez alkalommal is.

– Remélem, tetszett. Jöjjön máskor is! Szívesen lát...

Azt, hogy látom, vagy látjuk volt a mondatának a vége, már nem hallottam. Nekem ne lábatlankodjon itt egy ilyen kispolgár jegyszedő árus! Siettem, hogy elérjem a vonatom. Mikor megérkeztem a pályaudvarra, leültem egy padra. Elkezdtem rendet rakni a táskámban: volt még néhány percem. A mai levélkét is betettem a jegyzetfüzetbe.

– I N D U L    A Z    U T O L S Ó    V O N A T    A    4 - E S    V Á G Á N Y R Ó L ! – hangzott a megszokhatatlanul kellemetlen női géphang a hangosbemondóból.

Beszálltam a kocsiba és kezembe vettem az írásaimat: most végre elolvasom. A hideg esti levegő felfrisstett, talán így megértem végre.

Elolvastam, és nem hittem el. Elolvastam még egyszer és még egyszer. Mindig, mikor szemeimmel újra átfutottam a sorokat, egyre inkább megbizonyosodtam benne: Ő az. Ugyanaz a költői stílus! Ugyanazok a Shakespearet megszégyenítő magasságok. Csakis Ő lehet az!