Kiss of a dementor

2. Árulás és igazság

- Üdv Mester! - Hallok meg egy furcsán visszhangzó hangot, amiről nem tudom megmondani, hogy férfihez, vagy nőhöz tartozik-e inkább.

- Üdv! Te vagy a Halál, igaz? - Kérdezem, és igyekszem megkeresni a tekintetemmel a hang forrását, de nem látom sehol.

- Jobban szeretem a Thanatos nevet, Mester! - Jelenik meg előttem a semmiből egy alig tíz évesnek kinéző fiú, hófehér hajjal, és éjfekete szemekkel, amiknek még a fehérje is fekete. Egyszerű ruhában van, csak egy pulóver, meg egy hosszú farmer, még csak cipője sincs.

- Máshogy képzeltelek el. - Bukik ki belőlem, mire ajkaira gonosz mosoly szalad.

- Lehetek ilyen is! - Emelkedik meg az alakja és veszik körbe az árnyak, a bőre elpárolog és egy kasza jelenik meg a csont kezekben.

- Inkább a gyerek. - Nyelek egy nagyot, ő pedig olyan hangot ad ki, mintha valaki egy üveggolyókkal teli tasakot rázna.

- Sejtettem. - Veszi vissza a gyerek alakját. - Parancsolj velem Mester. Minden kívánságod teljesítem. Csak mondd ki és megkapod. - Mondja, ahogy zsebre teszi a kezeit.

- Miért öltek meg? - Kérdezem, ő meg elfordul tőlem.

- Mert megölted a megmentőjüket. - Mondja egyszerűen.

- Mégis kit? - Kiáltom, mire megint üveggolyó csörgés hallatszik.

- Pontosan tudod te azt, Mester! Hiszen sose hagytad abba, hogy vele álmodj. - Ahogy ezt kimondja megfagy bennem a vér.

- Voldemort? - Pislogok magam elé, mire a gyerek visszanéz rám és biccent.

- Ő volt a teremtmények megmentője. Az, akinek a kezében volt a lehetőség, hogy egyenlőséget teremtsen. Mondjuk a te szeretett igazgatód mindent elkövetett, hogy ezt megakadályozza. - Rázza meg a fejét.

- Dumbledore nem akadályozta volna meg a jó ügyet! - Mondom magabiztosan, mire a fiú száját sikolynak beillő hang hagyja el, de mivel a hasát fogja és mosolyog ez valószínűleg nevetés volt.

- Pont Dumbledore volt az oka, hogy elvesztette az eszét. Gondolkozz Mester, mégis ki ültethette el a horcruxok ötletét a fiatal fiú fejében? Ki küldte vissza őt a háborús zónába szenvedni? Ahogy téged küldött vissza minden évben! Ki lehetetlenítette el az összes munka lehetőségét? Te se hiszed el komolyan, hogy Dumbledore ártatlan Mester! - Magyarázza, én pedig szóhoz se tudok jutni. Annyira lefoglalt, hogy le kell győznöm, Voldemortot és hogy ő a rosszfiú, hogy nem is gondoltam bele, hogy mi is van igazából a tettei mögött.

- Van még valaki, akiről azt hittem, hogy hihetek neki és átvert? - Kérdezem komolyan, mire a fiú felém nyújtja a kezét.

- Gyere és megmutatom. - Egy ideig csak nézek a felém nyújtott kézre, majd lassan beleteszem a sajátomat. A világ körülöttünk színekkel telik meg. Emlékszem erre a helyre az igazgatói iroda. Az asztal mögött Dumbledore professzor ül, vele szemben pedig a két legjobb barátom.

- Miért hoztál ide? - Nézek értetlenül a halálra mellettem.

- Ők akik még átvertek téged. - Mondja nemes egyszerűséggel.

- De hiszen ők a legjobb barátaim. - Háborodom fel, mire a gyerek csettint egyet és a kép mozogni kezd.

- Mikor kapjuk meg a pénzt? - Jön Hermione szájából a mondat olyan egyszerűen mintha már ezerszer mondta volna.

- Hamarosan! - Nyugtatja az igazgató, mire Ron felugrik.

- Már két hete késik a pénzünk! Ha nem kapjuk meg a héten én nem játszom tovább! Nem érdekel! Elegem van belőle! Harry az agyamra megy! - Ordítja az asztalra csapva, én meg elfordulok a képtől.

- Kinek? Kinek fizetett még? - Sziszegem a fogaim között.

- A nagynénédéknek és a Weasley lánynak. - Piszkálja a körmeit.

- Sejthettem volna! Mégis kit érdekeltem volna? - Nevetek fel fájdalmasan, ahogy lehunyom a szemem. Hirtelen hűvös csípős levegőt érzek meg magam körül és füstszagot. Kinyitom a szemem és majdnem szívrohamot kapok, már ha nem lennék már halott. Ez az a nap a roxforti csata napja.

- Őt! - Mutat a halál a csatatér egyik oldalán álló Voldemortra. - Ha jól sejtem nem tudod, hogy mi ő, igaz Mester?

- Hogy érted, hogy mi? - Pislogok le a gyerekre, aki a fejét rázza.

- Ő egy született vérfarkas. Aki nincs a holdhoz kötve, de havonta egyszer át kell változnia. - Teszi Thanatos zsebre a kezeit, ahogy magyaráz.

- Oh. - Nézek fel a Sötét Nagyúrra. - Igazad van, őt érdekelte, hogy megöljön. - Szomorodok el még jobban, mire a fiú csettint egyet, már várom, hogy halljam, amit akkor mondott, de nem azt hallom.

- Ne! Nem ölheted meg! Nem! A fenébe a próféciával! Ő a tiéd! Ő a miénk! - A hang gyanúsan hasonlít Voldemortéra, de mintha kicsit földön túli lenne.

- Tudom, de már késő! Későn vettem észre! Késő! Érted? Késő! - A másik hang Voldemorté, eltéveszthetetlenül az. A férfi viszont nem mozdul, csak bámul rám, ahogy az emlékeimben is.

- Fenéket van késő! Menj oda hozzá! Öleld meg, csókold meg! Érezni fogja hogy a miénk, hogy az övé vagyunk! Mindig megszereztük, amit akartunk! Őt akarjuk, te is tudod... - Morog az idegen Voldemort hang én meg elpirulok.

- Elég! Nem tehetek semmit! Háború van! Aminek ma véget kell vetni! - Szakítja félbe Voldemort.

- Nem ölheted meg! Nem tudnánk élni nélküle! - Esik kétségbe a másik hang.

- Tudom. - Mosolyodik el Voldemort, erre a mozdulatra emlékszem, akkor azt hittem rajtam nevet.

- De akkor mit teszel? - Remeg a hang.

- Hagyom, hogy győzzön. - Jön a válasz, nekem meg könnyek gyűlnek a szemembe, ahogy figyelem, amint felemeli a pálcáját. Most nem oldalról nézem a párbajt, hanem az emlékeimből. Most minden mozdulata mást jelent, minden pillantás mást mutat, mint akkor. A torkomban gombóc nő, mikor lezuhan a hídról. A tekintetünk összekapcsolódik. - Szeretlek! - Hallatszik a hangja, pedig ki se nyitja a száját. Akaratlanul nyúlok utána, de ekkor megérzek egy kezet a csuklómon.

- Ez csak egy emlék, Mester! Az ő utolsó emlékei. - Hatalmasakat kell pislognom, hogy a könnyek eltűnjenek a szememből. Mikor ez megtörténik, már megint a hófehér vasútállomáson vagyunk. - Minden rendben? - Teszi vállamra a kezét, én meg ránézek, a levegőben lebeg, de ez valahogy nem lep meg.

- Nincs. - Suttogom.

- Mit tehetek, hogy jobb kedved legyen? - Jön a kérdés, én pedig keserűen felnevetek, elfordítva a fejem tőle.

- Vissza tudsz vinni a gyerekkoromba, hogy megállítsam ezt az egészet? - Teszem fel a kérdést, csupán viccből, de kapok választ.

- Ebbe a dimenzióba már nem tudlak visszavinni. - Olyan gyorsan fordítom felé a fejem, hogy az normál esetben már fájt volna.

- Hogy-hogy ebbe a dimenzióba? - Billentem oldalra a fejem.

- Vannak más dimenziók is Mester! Van, ahol meg se születsz, van ahol a történeted egy könyv, van ahol még csak gyerek vagy, van ahol már boldog öregember. - Mondja azon a teljesen egyszínű hangján. - Hova szeretnél utazni?