Kiss of a dementor

8. Társak

- Én... Én... - Dadogja.

"~ Nem tudja! ~" Mondja szomorúan Virgil.

"( Próbáld a horcruxot, a lelke darabokban van. Talán, ha arra rájön könnyebben fogja érezni, hogy kik vagyunk neki. )" Tanácsolja Varian, én pedig felemelem Marvolo kezét és a sebhelyemhez teszem az ujját.

- Érzed mi vagyok? - Most csak paprika piros lesz az arca. - Koncentrálj! Érezned kell! Érzed, hogy mid vagyok, Voldemort? - Suttogom a szavakat. A pupillái kitágulnak egy pillanatra, majd lehunyja a szemeit. Hosszú percekig vagyunk így.

- Lehetetlen. - Dadogja kinyitva a szemeit. - Horcrux vagy? A horcruxom? - Kérdezi és szemében olyan csillogást látok, mint akkor, mikor negyedikben újjá éledt.

- Igen az is. - Állok fel és megyek az asztal másik oldalára. Letérdelek elé és kezembe fogom a kezeit.

- Királyom? - Nyel egy nagyot.

- Megmentőm. - Suttogom, ahogy ajkaimhoz emelem az egyik kezét. - Kérlek, érezd mi vagyok neked. Had mondjak el neked mindent. - Lehelek egy csókot az ujjaira. Érzem a mágiám, ahogy bizseregve végigjár rajtam. - Kérlek! - Szól ki belőlem egyszerre minden teremtményem. Mélyen nézek a szemeibe a tekintetünk nem engedi el egymást. A lélegzetem is visszafogom, ahogy nézem őt, hosszú percek múlva aranysárgán megcsillan a szeme. Kiveszi egyik kezét a kezemből és az állam alá teszi, majd lassan egyre feljebb húz.

- Az én királyom! - Suttogja, ahogy derekamnál fogva magához ránt. Mosolyogva ülök bele az ölébe és élvezem a helyzetet, hogy ilyen közel lehetek hozzá.

- Az én megmentőm! - Suttogom, kezeim közé fogva az arcát.

- Az enyém vagy! - Villannak meg megint a szemei és gondolkodni se hagy időt, ahogy összetapasztja az ajkainkat. Azonnal hevesen viszonozom a csókot és igyekszem minél közelebb bújni hozzá. A teremtményeim felől teljes elégedettséget érzek és mintha most lennék teljesen egész, így itt a karjaiban. Sose tudtam milyen otthon lenni, milyen igazán szeretve lenni, milyen mikor minden tökéletes, mikor önmagadért szeretnek. De most... Egész vagyok, az űr ami mindig ott pangott a mellkasomban, még előző életemben is, most lassan elkezd eltűnni, ahogy Marvolo a kezei között tart engem.

- Mester! - A hangra azonnal szétrebbenünk Marvoloval, vagyis csak elválnak az ajkaink egymástól. A férfi előttem ijedt tekintettel néz oldalra, mire én is oldalra pillantok, csak hogy meglássak egy hófehér hajú fiút.

- Mi az Thanatos? Dolgom van, ha nem látnád! - Morgom rá, mire elfordítja a fejét oldalra.

- A szüleid keresnek. - Mondja egykedvűen, én meg fújok egy nagyot.

- Mondd meg nekik kérlek, hogy ma nem megyek haza. - Fordulok vissza a még mindig értetlen arcot vágó Marvolohoz.

- Mit mondjak, ha megkérdezik miért? - Hallom a kérdést.

- Azt, hogy megtaláltam a párom. - Suttogom.

- Ahogy akarod Mester! - Jön a válasz és tudom, hogy el is tűnt.

- Ki volt a gyerek? - Kérdezi Marvolo gyanakodva.

- A halál. - Forgatom meg a szemem és próbálom megint megcsókolni, de a férfi nem hagyja, hogy rendesen megcsókoljam.

- Magyarázd meg előbb. - Kéri, ahogy végigsimít a hátamon.

- Rendben van, de nagyon nyitottnak kell lenned, hogy ezt felfogd. - Hajtom le a fejem.

- Nekem mindent elmondhatsz! - Biztat és szinte érzem, hogy mindent elmondhatok neki.

- Én vagyok az Árny Király és én vagyok a Halál mestere. Majdnem egy évvel ezelőtt elfogtak. Azzal vádoltak, hogy megöltem a megmentőjüket, akkor még nem tudtam, hogy jogos volt. - Mély levegőt veszek. - Megöltelek, megöltem a megmentőjük és fogalmam sem volt róla. Az egész életem egy hazugság volt. A legjobb barátaimnak fizettek azért, hogy a barátaim legyenek. Dumbledore meg akart öletni és... - Itt könnyezni kezdek. - Megöltelek, és csak tíz évvel később, mikor meghaltam tudtam meg, hogy... - Szipogni kezdek. - Hogy te egy született farkas vagy, hogy te tudtad, hogy a tiéd vagyok, hogy hagytad, hogy megtegyem.

- Csss! Itt vagyok, Harry! - Ölel magához. - Kaptál egy esélyt a haláltól, igaz? - Kérdezi pár perc múlva.

- Igen! - Biccentek a mellkasába. - Elhozott ebbe a dimenzióba, ahol minden ugyanolyan volt. Elhozott, hogy megbosszuljam, amit velem tettek. Itt tíz éves voltam, de amikor ide kerültem mindennel tisztában lettem. Tudtam ki voltam, tudtam, hogy mi fog történni, és kaptam egy csapat teremtményt a fejembe. Aztán egy adag felelősséget a vállamra és el kellett mindent mondanom Siriuséknak is és meg akartalak menteni. - Hadarom.

- Megmenteni? - Kérdezi, én pedig megint biccentek.

- Azt akartam, hogy hamar visszatérj. Az előző életemben negyedikes voltam, mikor visszatértél. Előtte mindig megakadályoztalak benne. Elsőben megöltem akaratom ellenére Mógust, bár akkor meg akart fojtani. Másodikban elpusztítottam az első horcruxodat. Akkor tudtam meg az igazi neved, láttam ezt az arcodat. Utána pedig rászedtél és valami furcsa rituáléval visszatértél. Aztán... Aztán... - Megint sírni kezdek.

- Semmi baj! - Simogatja a fejemet.

- Dumbledore rávett, hogy próbáljalak megölni. Akkor tudtam meg, hogy vannak horcruxaid, hogy mik azok, de azt, hogy én az vagyok csak két évvel később tudtam meg. A nagy csata előtt tudtam meg. Mérges voltam. Meg kellett halnom, hogy megöljelek és én fel is áldoztam magam. A horcruxod elpusztult, én voltam az utolsó, aztán jött a csata, legyőztelek, de nem változott semmi sem. Minden ugyan olyan volt és tíz évre rá elfogott egy csapat teremtmény, hogy megbosszuljanak téged.

- Minden rendben van Harry! Most máshogy lesz! Most megmentettél! Tudom ki vagy már most tudom ki vagy és együtt elhozhatjuk azt a tökéletes világot, amiről mindenki álmodik. - Emeli fel a fejemet.

- Megmentőm. - Mosolyodok el, amit ő viszonoz is, majd lassan az ajkaimhoz hajol.

- Királyom. - Suttogja, mielőtt megint megcsókolna. A keze a hajamba túr, ahogy az enyém az övébe. A mély csók után elválunk egymástól.

- Láthatom? - Kérdezem, ő meg oldalra biccenti a fejét.

- Mit?

- A farkasod. - Nyelek egy nagyot.

- Csak, ha én is láthatom a teremtményeid királyom. - Jön a válasz.

- Természetesen. - Biccentek, majd kiszállok az öléből és felülök az asztalra. Csillogó szemekkel nézem, ahogy Marvolo alakot vált, a hírek igazak a megmentő tényleg nincs a holdhoz kötve.

"* Eressz ki! *" Vonyít Eclips, én pedig hagyom is, hogy a felszínre törjön és így pár pillanat múlva farkas alakban szagolgatjuk egymást körbe Marvoloval.

* Eclips vagyok, te pedig a társunk vagy, igaz? * Dugja fejünket Marvolo nyakához.

* Igen, a nevem Újhold. * Jön a válasz azon az éteri hangon, amit halálom után hallottam. * Vissza változhatunk? * Kérdezi, mi meg biccentünk és visszaváltozunk emberi alakra, példánkat pedig ők is követik.

- Mindegyiknek van neve? - Kérdezi Marvolo helyet foglalva a széken.

- A kobold énemnek nincs, de az csak mágia. - Gondolkodom el, felülve az asztalra.

- Milyen teremtményeid vannak még? - Kérdezi, mire megvillannak a szemfogaim.

~ Virgil vagyok szépfiú! A csapat vámpírja. ~ Kacsintok egyet.

- Üdvözletem. - Biccent Marvolo, majd megfogja a kezem és ad rá egy csókot, ami valamiért nagyon jól esik.

'- Utat emberek én jövök! -' Szól ki belőlem a veelám és már érzem, hogy feszít a hátam. Mikor a fájdalmam elmúlik megrázom magam. '- Hellóka! Marsall vagyok! -' Billentem oldalra a fejemet.

- Elbűvölő vagy! - Simít végig a szárnyamon a férfi, mire kiráz a hideg.

'- Már csak egy valakink van. -' Mondja Marsall komolyan. '- Vigyázz vele! -' Figyelmezteti a fiút, ahogy átadja a helyet a dementorunknak. A szoba hőmérséklete azonnal a mínuszokba csúszik, mikor megjelenik a dementorom, aki minden teketóriázás nélkül lecsókolja a párunkat.

( Varian vagyok. Te pedig az egyetlen személy a világon, aki elmondhatja magáról, hogy túlélte a dementor csókot. ) Engedi vissza a vezetést és tűnnek el az árnyak a szobából.

- Sajnálom. - Suttogom, de legnagyobb meglepetésemre Marvolo csak hangosan felnevet.

- Annyira imádunk titeket! Mindannyiótokat! - Fogja meg a kezem és ránt magához.

- Mi is titeket! - Válaszolok, ahogy megint megcsókolom a páromat.