Only Angel |L. S.| (Befejezett)

11. Fejezet

Louis

- Hogy mi? Te normális vagy? Biztos, hogy nem te fogod eldönteni, kivel élem le az életem. És egyébként is, nem úgy volt, hogy a kis William veszi át a helyem? Mert azt többre tartod, mint a saját gyereked - tekintetemmel ölni tudtam volna. Az öreg megforgatta szemeit, hideg tekintetét végig vezette rajtam. Ki nem álltam azt a szempárt és pontosan tudtam; ugyanazt örököltem tőle.

- Számítottam rá, hogy így fogsz reagálni, így gondoltam, választás elé állítalak. Elveszed feleségül a lányt és boldogan éltek, míg meg nem haltok, vagy száműzlek a falkából, ezzel együtt a városból és gondoskodom arról, hogy a kis göndör fiút eltüntessem az életedből. Az én fiam nem egy génhibás homokos. Ez is csak egy fellángolás, egy hiba, amit kijavítunk.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan! Ez az én életem, én döntöm el, kivel és hogyan élek, én tudom mi a jó nekem és bármennyire is fáj neked, a fiúkhoz is vonzódom. Hiába csinálnál bármit, ez nem változik meg - feltudtam volna robbanni. Irányítani akart, akár egy robotot, vagy pincsikutyát. Felül kerekedni rajtam, de nem voltam az a fajta, aki ezt haggya. Innen látszott; ő nem ismer engem.

- Nagyon is komolyan gondolom. Szerinted hagynálak büntetlenül elfutni? Pontosan tudod, milyen is vagyok valójában és a haragomat is megtapasztaltad párszor. Ugye nem akarod, hogy azok a dolgok megismétlődjenek? - nyeltem egyet, tekintetem leszegeztem. Pontosan tudtam, miről beszél, sőt, mai napig élénken emlékszem minden egyes ütésre, megaláztatásra, szavakra, melyek nagy nyomokat hagyott bennem és jobban fájtak. Sokkal jobban. Csontjaim összefortak, ütések nyomai begyógyultak, de a lelkemben okozott kárt semmi nem tudta beforrasztani.

- Csak, hogy tudd, ezek tettek erősebbé és nem ijedek meg tőled! Többé már nem.

- Ezt mutatod kívülről, de én ismerlek, mint a tenyeremet. A vérem vagy, a fiam. Ne hidd, hogy nem látok át rajtad. Ne hidd, hogy nem tudom, mi a gyenge pontod. Mindent tudok rólad! Mindent
- bökte meg mellkasom. Fölém magasodott és ilyenkor átkoztam a géneket. Gúnyosan felnevettem, fejemet megráztam.

- Nem tudsz te semmit. Én már rég nem tekintelek az apámnak. Te. Nekem. Nem. Vagy. Senkim. - minden egyes szót megnyomtam és már csak arra lettem figyelmes, hogy a padlón fekszek. Letérdelt, majd nyakamnál fogva szorított a padlóra.

- Te nem beszélhetsz így velem. Az uralkodód vagyok, több tiszteletet érdemlek. Nem hagyom, hogy megszégyenítsd a család nevét egy olyan dolog miatt, ami ellenem szól
- olyannyira szorított, hogy már alig kaptam levegőt. Kezeimmel karját szorítottam, már karmaim is kinőttek, belevájva a bőrébe.

- Nem úszod meg ennyivel és gondoskodom arról, hogy a kis barátod se - mondta, majd elengedve engem, kisétált az ajtón. Köhögve próbáltam felállni, több, kevesebb sikerrel. Akkor esett le, hogy Harryt is megfenyegette. Nem. Nem. Nem. Ezt nem engedhetem.

Feldúlva léptem ki a házból és sietve mentem a göndörhöz. Minél előbb magam mellett akartam tudni és biztonságba helyezni. Az sem volt lehetetlen, hogy apám bérelte fel Williamet. Alig bírtam visszafogni farkas énem, üvölteni tudtam volna.
A belvárosba érve beleszimatoltam a levegőbe és próbáltam csak az ő illatára koncentrálni. Meg is találtam, viszont furcsálva figyeltem a házat, ahova az illata vezetett.

Számomra teljesen idegen volt és mikor megéreztem egy másik hímnemű szagát, védelmező ösztönöm még nagyobbra duzzadt. Igyekeztem nem rossz dolgokra gondolni, hiszen lehet egy közeli barátjával tölti az idejét.

Minden erőmet összeszedve lépkedtem közelebb a rejtélyes házhoz. Az ablakon benéztem, vigyázva, nehogy észrevegyenek. Egy nappalit pillantottam meg, amely hatalmas volt. Viszont ami szemet szúrt, az a kanapén ülő személyek. Egymást ölelve nézték a tévét, betakarózva. Egyből felismertem a bongyort és minél jobban szerettem volna azt hinni, hogy ők csak barátok, valahogy úgy tűnt, sokkal több van köztük. Talán jobb is így. Mellettem állandó veszélynek lenne kitéve, ráadásul nem vagyok ember. Nem tudta volna feldolgozni ezt a kicsit sem hétköznapi dolgot.
Fájó szívvel, de hátat fordítottam az ölelkező párnak és vissza se nézve sétáltam minél messzebb.

Azon az éjjelen nem aludtam semmit. Borzasztóan fájt az a kép, ami teljesen belémégett. Nem hittem volna, hogy ennyire és ilyen hamar elrabolta ez a fiú a szívem. Érveket és ellenérveket soroltam fel magamban, de folyton arra jutottam, legalább így biztonságban lesz. A saját faházamban feküdtem, a plafont bámulva. Megviselt, ahogy apám viselkedett velem, hiába ismételtem azt, hogy gyűlölöm, attól még fájt, hogy nem tekintett fiaként. A szavaiból ítélve, bármikor megölhetett volna, neki nem számítottam semmit. Ő miatta nem szól hozzám anyám sem már évek óta, túlságosan fél tőle, nem mert megvédeni, hiszen akkor biztosan ő járt volna rosszul, én pedig ezt nem akartam.

A családom teljesen széthullott. Egyik napról a másikra változott meg minden, és már nem csak barátaim nem voltak, hanem szüleim sem. Nem számíthattam rájuk kamasz korom óta és ha Zayn nem lett volna mellettem, már rég elhagytam volna a falkát. Így viszont, hogy apám hozzá akart adni egy teljesen idegen lánynak, egyre sűrűbben fordult meg a fejemben a kilépés. Tisztában voltam vele, nem lenne olyan könnyű, mert biztosan mindig a nyakamba lihegtek volna, de egy fokkal jobbnak tűnt, mint leélni egy egész életet, boldogtalanul.
Gondolataimból egy kopogás szakított ki.
Lássam felálltam, majd az ajtóhoz vánszorogtam. Az ajtó előtt egy szomorú tekintetű Zayn állt, és míg én félre álltam, ő belépett a házba.

- Hallottam, mit akar az apád. Sajnálom.
- ült le a kanapéra, amire én is helyet foglaltam.

- Nem akarom ezt csinálni, Zayn.
- hangom rekedten szólt, bár akkor nem nagyon érdekelt.

- Elhiszem, Lou. Mit akarsz tenni?

- Nem tudom. Nem lenne sok értelme itt maradnom. Már előtte is gondolkodtam, hogy elhagyom a falkát, de így még jobban erősödik bennem ez az érzés.

- Pontosan tudod, hogy ez mivel fog járni. Tényleg menekülni akarsz egész életeden át?

- Nem, de boldogtalan sem akarok lenni az életem hátra lévő részében.

- Megértem, de... mi van a göndörrel? Őt is itt akarod hagyni? Azt hittem, hogy alakul valami köztetek. - ahogy megemlítette Harryt, a torkomban egy kellemetlen gombóc ült és egyből az ölelkezős kép villant be.

- Ő... ő mással van. De jobb ez így. Neki egy nyugodt, boldog élet kell. Ha összejönnénk, nem hiszem, hogy felhőtlenül boldogok tudnánk lenni.

- Várj, várj! Mi az, hogy mással van?
- kérdezte értetlenül és felállt, a hűtőhöz lépett, majd kivett két sört. Ahogy visszajött, az egyiket nekem adta és helyét foglalt.

- Láttam.

- Mit?

- Hogy egy másik sráccal... összebújnak.
- pár másodpercig csönd telepedett közénk, és ahogy felnéztem, Zayn várakozó tekintetével találkoztam.

- És?

- Mi az, hogy és? Egyértelműen látszott, hogy ők többek csupán barátoknál.

- Te bolond vagy. Nem újdonság, hogy barátok ölelkeznek vagy összebújnak. Harry nehéz időszakon ment keresztül, érthető, hogy szüksége van támaszra.

- De ott voltam neki én! Ott akartam lenni és ő elküldött! Mi ez, ha nem egy enyhe célzás, hogy húzzak a francba a képből?

- Ne gondold már túl. Neki egy barátra volt szüksége, épp te mondtad, hogy csak egy van neki és mindig ott volt mellete, persze, hogy most is ő hozzá ment. Nézd, láthatóan tetszel neki, és valszeg' nem akart terhelni téged.

- De egyáltalán nem lett volna teher!

- Oké, viszont ő úgy gondolta, mert még az elején vagytok a dolognak és--

- Nem akarok erről beszélni. Ő mással boldog, legyen így. Legalább már van még egy okom, hogy elmenjek innen.

- Bolond vagy, haver. - rázta meg fejét, kényelembe helyezte magát, bekapcsolta a tévét és nyomkodni kezdett a csatornák között, míg én elmélyülve a gondolataimba meredtem a semmibe.