Only Angel |L. S.| (Befejezett)

4. Fejezet

Louis

A másnap hamar eljött. Tűkön ülve vártam a délutánt, Zayn nem is értette, mi ütött belém, aztán mikor felvázoltam neki a helyzetet, meglepődött, de örült is neki. Természetesen ezt mind a falkától távol beszéltük meg. Még véletlenül sem akartam, hogy bárki meghallja eszmecserénket. Nem igazán volt jó kapcsolatom a falkával, kölyökkoromban anyám túlságosan elzárt a külvilágtól, féltett engem és ennek az lett az eredménye, hogy kamaszként nem igazán lettek barátaim. Nem ismertek, így nem is bíztak bennem, hiába voltam a falkavezér fia, ezt tiszteletben tartották, de nem is közeledtek felém, végül megszoktam ezt és elfogadtam. Egyedüli barátom, Zayn volt az, aki hajlandóságot mutatott arra, hogy barátkozni szeretne. Ennek már négy éve.

Körmömet rágva álltam az ismerős kávézó előtt és átkoztam magam, amiért nem vittem magammal telefont. A nagy sietségben elég szétszórt voltam, így csoda, hogy a fejemet nem hagytam el. Különös izgatottság fogott el a találkozó miatt, nem is értettem magam, hiszen egyéjszakásokon kívül nem volt kapcsolatom, de nem is vágytam rá. Viszont Harry valamiért elvarázsolt az első pillanattól fogva. Nem akartam többet gondolni a dologba, így inkább nagy levegőket vettem és igyekeztem elterelni gondolataimat. Amint ez sikerült, megéreztem azt az illatot, ami annyira berögzült bennem, hogy bárhol felismertem volna. Mikor hallottam a lépéseit, megfordultam és halvány mosollyal mértem végig. Egy mintás inget viselt, ami a mellkasánál ki volt gombolva és egy szűk fekete farmert, mely kiemelte hosszú, kecses lábait. Amint elém ért, mosolyogva köszöntött.

- Szia, Louis.

- Szia, milyen napod volt? - kérdeztem miközben elindultam, ő pedig készségesen követett.

- Csak a szokásos. Az edzőtermemen dolgozom. Túl sok a papír munka, így hamar eltelt az idő. És neked?

- Nekem különösen lassan telt. Izgatott voltam a találkánk miatt.

- Tényleg? - meglepetten kapta felém a fejét.

- Igen, tényleg. Nem igazán az én reszortom csak úgy barátkozni. Valamivel megfogtál, göndör.
- kacérkodtam vele és felé pillantottam és megelégedve néztem egyre piruló arcát. Az utat az erdő felé vettük. Nem kérdezte ugyan, merre is megyünk, de megnyugtattam, nincs messze, ő pedig bólintott, így nyugodt szívvel vezettem őt az erdő sűrűjébe. Megakartam mutatni azt a helyet, ami csakis az én területem, és ez végett izgatott lettem. Nem volt olyan alkalom, mikor bárkit odaengedtem volna. Belegondoltam, hogy csak az ő illata lesz érezhető és próbáltam nem kimutatni túlzott örömöm.

- Részvétem édesanyád miatt. Tudom, nem éppen ideális beszédtéma, de el sem tudom képzelni azt, amit te átélsz.

-Köszönöm. Tényleg - nézett rám szomorúan csillogó zöld szemeivel. Nem az volt a célom, hogy szomorúvá tegyem őt, mégis sikerült, ezért inkább gyorsan eltereltem a témát.

- Viszont megszeretnélek ismerni, szóval arra gondoltam, hogy elviszlek az én kis "titkos" helyemre és ott nyugodtan beszélgethetnénk még. Senki nem zavarna. Mit szólsz? - villantottam meg ezervattos mosolyom. Ezen ő is megmutatta gödröcskéit és bólintott. Elindultunk azon az ösvényen ahol eredetileg is jöttünk, majd hosszú percek múltán megérkezdtünk.
Egy hatalmas tóhoz hoztam őt és szinte mesebelien hatott az egész környezet. Fák vették körül a helyet és madarak csicsergését lehetett hallani.
Ránéztem Harryre, az álla a földet verte. Smaragdjai csillogtak, mikor rám nézett.

- Ez gyönyörű. Hogy találtad meg ezt a helyet? - nézett körbe.

- Nem volt nehéz. Csak sétálgattam, aztán ráleltem és igazából ez maradt az én törzshelyem - mondtam és kicsit beleszimatoltam a levegőbe. Az illata máris körbelengett mindent. Nehéz volt magam kontrollálni és megálljt parancsolni, nehogy elvigyem, bujtassam el, hogy senki ne nézze, érintse meg Őt.
Bólintott és leült a fűbe. Ugyanígy tettem, közvetlen mellé telepedtem le, pont úgy, hogy lábaink össze érjenek. Kellemes bizsergés futott át rajtam, a farkasom már kiakart törni. De nem hagytam, nem hagyhattam. Még nem. Tekintetem a göndörre vezettem. Az arcát tanulmányoztam és raktároztam el az emlékezetembe minden gyönyörű vonását, mellyel a teremtő áldotta meg. Ő éppen a tájat nézte, így nem vette észre bámulásom.

Harry

- Klassz lehet mindig ide vissza jönni. Mesebeli az egész hely - mondtam s tekintetem rávezettem. Akárhányszor bele pillantok a kékjeibe, elfog a nyugalom és a szabadság érzete. Elmagyarázni nem lehet, át kell élni.

Csend telepedett ránk, egyikünk sem szólalt meg. Mire felfoghattuk volna, egyre közelebb hajoltunk egymáshoz. El sem hittem, hogy ezt csinálom, hisz nem ismertem, de annyira vonzott. Mintha egy láthatatlan kötél lett volna köztünk, ami egyre közelebb s közelebb visz a másikhoz. A nyár eleji szellő simogatta hajunkat, ezzel együtt borzongtam jólesően. Orrunk már-már összeért, mentolos lehelletét éreztem ajkaimon s benedvesítettem sajátjaim. Ezt a mozdulatot tekintetével végig nézte s mielőtt száját enyémre nyomta volna, hirtelen egy morgásra lettünk figyelmesek. Azon nyomban szétrebbentünk s odakaptuk a fejünket. Amint megláttam a lényt, szemeim nagyra nyíltak, légzésem felgyorsult.

- Ne mozdulj! Semmi baj nem lesz...
- suttogta. Bólintottam és inkább nem kérdeztem semmit. Ő felállt, majd egyre közelebb lépkedett az állathoz.

- Louis, mit csinálsz? Meg is támadhat!
- próbáltam nem kiabálni. Nem válaszolt, csak ment előre, míg a farkashoz nem ért. Kábé akkora lehetett mint maga Lou, így nem is értettem, mit akar tenni. Féltettem őt, nem tudtam mire készül.

Annyit vettem ki, hogy beszél az óriáshoz, de nem értettem mit, hisz hallótávolságon kívül volt. Miért is kommunikál egy állattal? Az első kérdés mely megfogalmazódott bennem. A farkas hátat fordított és elfutott. A kék szemű megfordult és aggódva mért végig.

- Minden rendben? -kérdezte miközben oda ért hozzám.

- Miért beszéltél egy farkashoz?
- kérdeztem miközben a segítségével talpra álltam.

- Ő az egyik barátom kutyája. Keverék és azért tűnik olyan bitangnak. Elszokott szökni néha, de ártalmatlan - mosolya mögött éreztem, hogy nem ez a teljes igazság, viszont ráhagytam. Harold, megint túlreagálsz mindent...

- Értem. Hát.. akkor ideje mennem, már kezd sötétedni - mondtam zavartan. Az, hogy majdnem megcsókolt, még mindig a hatása alatt voltam, hisz ha nem zavar meg az állat, akkor meg is történhetett volna.

- Haza kísérlek, ha nem gond. Egyedül nem biztonságos ilyenkor mászkálni
- mondta, majd megfogva kezem, elindultunk hozzám.

Az út csendben telt. Egyikünk sem szólalt meg, ami kissé zavart. Hihetetlen zavarban éreztem magam és kicsit sem segített a helyzetemen a majdnem csók. Mikor a házhoz értünk, Louis felém fordult, pár pillanatig mintha hezitált volna, aztán lassan felém hajolt és egy hosszú puszit nyomott az arcomra. Nagyjából a fejem búbjáig pirulhattam, de nem tudtam visszafogni mosolyomat se.

- Legyen szép estéd, Harry.

- Neked is, Louis. - mondtam, majd megfordultam és kábultan vánszorogtam az ajtóig. Még egyszer visszanéztem, de akkorra már hűlt helyét láttam.