Zöld írisz | Ereri |

/5./ Eszmecsere, problémák

Beszélgetés hallatszódott be a konyhába a folyosóról. Levi felkapta a fejét, fülelt, kit hívhatott Hanji. Sejtelme sem volt arról, kiben bízhat a lány annyira, hogy bemutassa neki, vagy esetleg megvígasztaltassa vele Levit úgy, hogy az illető verés nélkül térjen haza. El sem tudta képzelni, ki lehet az, aki ebben az esetben jól jönne a fekete hajú számára. Merthogy Hanji biztos a megmentéséért hívta ide a személyt. Tudta, hogy legalább ennyire fontos a lány számára az épsége - mind testileg, mind lelkileg - , és nem is bánta eddig. Most persze agyalhatott, nem tudta kitalálni.

Nyílt az ajtó, ketten léptek be a lajásba, halkan beszélgetve. A hangleejtésből Levi ki tudta venni, hogy a másik egy fiú, aki az ő korosztályában lehet. Nem volt neki ismerős, talan csak egy kicsit, azt se tudta honnan. Tovább fülelt, hátha hall valami számara érdekeset, de ahogy a két ember beljebb ért, kékes fény kezdett derengeni a nappaliban. Eren - gondolta a fekete hajú, és ahogy a barna a konyha bejáratához ért, sehtése beigazolódott. Ott állt előtte teljes valójában a zöldszemű, akit csak pár órája ismert meg.
- Levi - szólt az szelíd hangon. Az acélszemű azonnal lehajtotta a fejét zavarában. Már csak arra figyelt fel, hogy valaki mellé kuporodik, és étveti karjat a vallai felett, majd szorosan magához húzza. - Mi a baj? - suttogta Eren gyengéden. Eszébe se jutott faggatózni, csupán védelmet akart nyújtani az alacsonyabbnak. Az pedig csak megrazta a fejét jelezvén, nem fog mondani semmit. A barna ezzel ellentétben magabiztos és elhatározott volt. Nem hagyta magára a problémája elől menekülőt, ugyanúgy ölelte, talán még szorosabban is. A villámok csak úgy csapkodtak a két fiú között, ebből Eren erőt merített, ugyanis elnyelte Levi villámjait. Vígasztalásképp elővette ezt a témát.
- Be tudom fogadni az elektromosságod. - mondta nyugodtan, mire a fekete meglepetten felkapta a fejét. Azt hitte, Eren vallatni fogja, es mindenkép ki akarja majd szedni belőle, mi is történt.

Eközben Hanji feleslegesnek kezdte érezni magát, így visszament saját lakásába. A nyílászárót gondosan becsukta maga mögött, majd a szobájába sprintelt. Levetődött az íróasztala székére, és nekiállt új jegyzeteket készíteni a fiúk különböző jelenségeiről.

Levi eközben kíváncsian hallgatta Eren sérelmeit; megegyeztek, ha a barna elmondja, mi rossz történt vele, akkor az acélszemű is beszámol saját bajairól.
- Anyukám meghalt, mikor hét voltam. Elektromos áram általi szírvrohamot kapott ott, ahol dolgozott. Egy nagy kórházban talált munkahelyet, mikor tini volt, és oda szegődött el gyakornoknak, később teljes jogú munkatársknak. Jól ment neki, ezért apa nem hajtotta túl magát. Emiatt is iszik mostanában. Sok a meló, folyton masnapos, nem bírja az iramot. Plusz ott vagyok neki én. Közepes és jó között ugrálnak a jegyeim, igaz, nem buktam még semmiből, de akkor is elszomorítja, hogy egyik tantárgyból sem vagyok jeles. Kivéve persze a rajzot, de ahhoz sincs tehetsegem annyira, hiába mondják sokan, hogy mégis. - mesélte beleéléssel, amit az alacsonyabb érdeklődve hallgatott. Nem hitte, hogy a barnának ilyen nehéz az élete, mégis képes mosolyogni egyszer-egyszer. - Most mesélj valamit te. Mi volt a legnagyobb mélypont az életedben? - csapott rögtön a közepébe, megunva saját hangját. Levi egyszeriben nem tudta, mit mondjon. Nem volt nagyon mélypont az életében, főleg nem olyan, mint a zöldszeműnek. Nem haltak meg a szülei, nem tették közutálat tárgyává, soha nem csúfolták ki. Kínosan elmosolyodott.
- Én soha nem szenvedtem ennyire. Maximum az erőm eltitkolása volt az, ami nehézséget okozott. A szüleim sem tudnak róla, ezért költöztem el tőlük. Hivatalosan ők felelnek értem, de minden idejüket a munkának szentelik. Apám rendőr, anyám ügyvéd. Ha egyszer is felnéznének az ügyeikből, azt hinnék, eltűntem. - mesélte, és az emlékek kepekként villantak fel az agyában.
- Azta. Nem is tudtam, hogy nem a szüleiddel élsz! - csodálkozott el Eren.
- Azt mondtam nekik, hogy a nagynénémhez költözöm. Ő is itt lakik a városban, az egyik divat cég leghíresebb modellje. Annyit tud hozzámszólni, hogy ,,Levi-kám! Jól áll ez a szoknya? Nem túl ódivatú? Hahaha!" - vékonyította el a hangját - , és az a legrosszabb, hogy idegesítő hangleejtése is van. A szüleim tudják, hogy nem jövünk ki túl jól, mert a háta mögött mindig leribancozom, ép ezért csodálkoztak azon, hogy hozzáköltözöm. Nem kellett sokat magyarázkodnom, nem foglalkoztak az üggyel két percnél tovább. - lehajtotta a fejét.
- Nagyon sajnálom. Tudod, nekem sokat kellett költöznöm, mindig új iskolaba jártam, mert vagy kirúgtak egy félreértés miatt, vagy valahogy kiderült az erőm. Persze senki nem hitte el, mégis jobbnak láttuk elmenekülni. Csak általánosban ötször váltottam iskolát, jövőévtől is újba fogok járni. Aztán amikor anya meghalt, nagyon sokat szenvedtünk apával. A gyásg mindkettőnket felemésztett, jobban apát, aki elvesztette élete egyetlen szerelmét. Akkoriban, mikor kicsi voltam, sokat olvasott, anya mindig mondta ,,Grisha, tedd el a könyvet, szemüveges leszel!", de közben nevetett. Apa, anya halála után tényleg szemüveges lett, és a tragedia óta akkor tudott először elmosolyodni saját hülyeségén. - mesélte a barna, közben könnyek szántották végig hibátlan arcát.
- Ha bármiben segíthetek, csak szólj! - nézett rá Levi.
- Most én vígasztallak, hé! - bökte oldalba az alacsonyabbat, mire az elkuncogta magát.

Nem érzett közel magához senkit, sok ideje, de ez most gyökeresen megváltozott. Ezernyi gondolat pörgött át a fejében, hogy vajon hogyan és miért nyílt meg Erennek ilyen könnyedén. Hanji érdeme lenne? Lehet.

Eren közelebb húzta magához a fekete hajút, mire az belebújt az ölelésébe. Óráknak tűnő percekig ülhettek egymás biztonságot adó szorításában. A barna hajúnak nehezére esett kimondania múltjának fájdalmas darabkáit, de még is megtette, noha nem tudta, miért. Szerette volna közelebb tudni magához az acélszeműt, ennek érdekében egy bizalmas kapcsolatot akart kialakítani vele. Úgy érezte, bármit elmondhat neki, titkai biztonságban vannak nála. Azt szerette volna, hogy ha a másik is így érez. Mindent tudni akart róla a szüketése pillanatától egeszen a jelenig, habár csak két napja ismerte. Igaz, látta már, de az mégsem volt ugyanolyan.

Az áram kékes karjai cikázva csaptak le körülöttük, és megint lecsapták a biztosítékot - a héten már másodjára.

Eren elgondolkodott, tipikus tini-eszmék keringtek a fejében. Tetszik nekem, ez tény. Tuti, hogy hetero. Ergo, nincs esélyem. Ez is teljesen biztos. - ahogy így emésztette magát, egyre sötétebb, depressziósabb fondolataival szomorú hangulatba tolta át saját lényét, ez késztette arra, hogy eltolja magától Levi-t, és egy kicsit arrébb húrlzódjon.
- Szeretnéd, hogy itt maradjak? - kérdezte a feketétől, aki meglepetten nézett az előbb még őt szorongató barnára. Nem tudta, mi okozhatta a hirtelen hangulatváltozast, de remélte, hogy lesz még ilyen. Ezután csak bólintott, majd nehézkesen felállt, kinyújtóztatta üléstől elgémberedett végtagjait. Megpróbálta felkattintani a villanyt; nem járt sikerrel.

Ahogy Eren ott volt mellette, nem jöttek elő a lények, akik rendszeresen bántották. Mintha a fiú nyugodtsága, kiegyensúlyozottsága kitöltötte volna a szoba csendjét - Levi üres szívével együtt. A lakás megtelt élettel, habár csak halk lélegzeteket lehetett hallani, az acélszemű úgy gondolta, mintha a levegő egyszerre könnyebb lenne, nem folytogatná őt, s nehezedne mázsás súlyként a vállára a múlt problémáival együtt. Minden gondját elfeledte, ahogy a fiút bent tudta a házában, de nem volt jóval kecsegtető a tudat, hogy ez hamarosan változni fog, hiszen Erennek is otthon kell aludnia.

Egyszer az életben lehetek önző, nem? - kérdezte magától Levi, ahogy egy kósza, igen őrült gondolat átfutott az agyán. Töltött magának a teájából, ami szerencsére most nyugalmat kölcsönzött neki, így a fiú újult erővel tette fel elszánt kérdését.
- Itt aludnál... velem? - hangja a megszokottnál talán egy kicsit rekedtesebb, bizonytalanabb es halkabb volt, ennek ellenere a barna tisztán hallott minden szót. Meglepetten felállt, és közelebb ment Levi-hoz.
- Mer'? - kérdezte latszólag hanyagul, de arckifejezése nem ezt tükrözte. Az acélszeműnek nem volt kedve magyarázkodni arról - se magának, se másnak -, hogy miért tesz olyan dolgokat, amiket általában nem, úgyhogy egy szóval válaszolt.
- Csak. - felelte. Betudta saját furcsa viselkedését a hirtelen jött tömény szikrázásnak, amit Eren közelsége váltott ki belőle.

Megszokatlan tetteit tényleg a barna fiú közelsége okozta, de közel sem az áram. A zöldszemű pozitívitása nagy hatassal volt rá, ami ugyan Hanjitól is megszokott már, de Erené... más volt. Aztán ott volt az is, hogy mindenkit maga elé helyezett, komoly ehlyzetekben komoly volt, vicces helyzetekben humoros, szomorúakban vígasztaló. Nem tudta, mikor, s hogyan ismerte így ki a másikat csak annyit tudott, hogy ez a fiú bizony fel fogja forgatni az életét, és feléleszti Levi régen eltemetett, érzelmes oldalát.

Eren hazament ruhákért, így a fekete megint egyedül maradt a folytogató légkörrel, és démonjaival. Éppen egy bögrét mosogatott el, amiből pár perccel ezelőtt Eren ivott - az acelszemű felidézte a teát szürcsölő, behunyt szemű fiút, es újra kellemes borzongas jarta vegig a testét, hasa beleremegett - , amikor az egyik bántalmazó hirtelen kimondta, amitől a fiú is rettegett, már a kezdetek óta.

- Csak egy jaték vagy szamára, amit el fog dobni, hidd már el! Eléri, hogy megbízz benne, ha ez a szánalmas akció nem lett volna elég rá az előbb, hogy megolvassza a szíved. Érzelmeid vannak felé már most, és amikor cserbenhagy, teljesen össze fogsz törni. Amúgy is, mindketten fiúk vagytok! Mocskos buzik! - hajtogatta vérfagyasztó mondatait a férfi hang, Levi-nak ekkor kiesett a kezéből a pohár, le a földre, ahol szilánkokra zúzódott, majd a fiú a szilánkokra rogyva a fejét kezdte szorítani, szenvedő arccal.