Zöld írisz | Ereri |

/12./ Fájdalom

Eren puha ágyban ébredt fel. Egy takaró volt ráterítve, és éppen meg akarta fogni sajgó fejét, mikor észrevette hogy a kezei össze vannak kötözve. A pánik elöntötte egész lényét.

Egy ember lépett be a lakosztályba. Tálcát fogott a kezében, amin egy dobozka volt és egy pohár víz. Erenhez indult, majd letette a fémtálcát az éjjeliszekrénye.
- Nyissa ki a száját. - hangja halk volt, mégis határozott. Eren nem értette, mi folyik itt, és nem akarta, hogy valaki bármilyen gyógyszert belétömjenek a tudta nélkül.
- Nyugodjon meg, csak fájdalomcsillapító. - reagált azonnal a barna fiú kétkedő pillantásira. Hiába, a fájdalom erősebb volt a félelemnél, így kinyitotta a száját, majd a pirulákkal együtt lenyelte a neki szánt pohár vizet. A nő elment, Eren pedig visszahanyatlott az ágyára.

Fél óra múlva ajtónyitódásra ébredt. Hárman léptek be a szobájába: a szőke lány, és két gorilla termetű férfi. A hóna alatt megemelték a zöldszeműt, és a lány vezetésével elindultak valamerre. Eren ekkor végignézett magán: a pizsamáját viselte, amiben elkapták, és ami néhol véres volt. Visszapörgette az eseményeket magában az elrablása estéjéről, és aggódva jött rá, hogy a vér tulajdonosa nagy eséllyel Levi.

Mi lehet vele? Őt is elkapták? Vérzik még? Vagy megmentették? Nem halt meg, ugye?

Most már biztos volt az érzelmeiben, és minél előbb el akarta mondani a gondolatai főszereplőjének. Újra meg akarta csókolni, átölelni, hozzábújni.

Ennek ellenére nem tudta, hol van, se a pontos időt és dátumot. Fogalma sem volt, hány napot vagy órát aludt, mióta elrabolták, és ezek mellett teljesen meg volt rémülve, ahogy egy nagy ajtóhoz értek.

A szőke lány kettőt koppintott, és az ajtó mögül egy 'szabad' kiáltás hallatszott. Ahogy beljebb léptek az irodába, az őrök elengedték Erent, aki így ingatagon állt a lábán. A mellkasán lévő doboz folyamatosan szívta el az erejét, így gyanítva fizikailag is.

Eren meg sem lepődött: az az aranyszemű pasas ült az üvegasztal mögött, és nyájas, kissé lenéző vigyorral bámulta őt. Az a szőke férfi, akit az iskolában láttak.

- Nem tűnsz túlzottan meglepettnek, Eren Jaeger. - jegyezte meg kissé gunyorosan.
- Semmi okom annak lenni. - vágott vissza halkan, de a szóba csendjében ez is hangosnak hatott.
- Oh, igen. Tudom, meg tudnál szökni, ha leveszem rólad azt a zseniális szerkentyűt, a RESAT-ot. Mivel azt akarom, hogy nekem dolgozz, zsarolni foglak. - mondta ki kerek-perec a tervét. Nem kertelt, belevágott a középébe, és ez nagy önbizalomra vallt. - Túszt ejtettem... - folytatta, majd egy kis távirányítóval bekapcsolta az irodában lévő plazmatévét. - Íme, az apád! - jelentette ki büszkén.

A képernyőn egy rózsaszín kezeslábast viselő férfi volt látható. Egy kis ketrecbe volt bezárva, aminek az ajtaján egy számokkal ellátott riasztórendszer is helyet kapott.

Eren szeme elkerekedett. Az apja volt ott... de hát...
- Miért? - kérdezte dühtől eltompuló hangon.
- Ez nagyon egyszerű. - kulcsolta össze a kezét maga előtt a férfi. - Ha nem működsz együtt, akkor az apád ketrecébe áramot vezetünk. - kihúzta a fiókot, majd egy másik távirányítót vett elő, amin egy nagy, piros gomb volt. - Ezzel lehet irányítani. Na, most menj, öltözz át. A testőröd majd mindenhova elkísér, és természetesen a doboz marad. - nevetett fel könnyedén, majd, mintha elfelejtett volna valamit, előrehajolt a kezét nyújtva a barna felé. - Bider vagyok! - a zöldszemű nem fogadta el a férfi kezét.

Eren szemében bosszúvágy izzott. Meg akarta ölni Bidert. Hiszen elrabolták az apját! És meglőtték az egyetlen embert, aki az ősén kívül fontos volt neki! Ez már sok volt neki. Túl sok információ, túl sok impulzus, ami túl sokféle reakciót váltott ki belőle. Azt hitte, ettől a nyomástól mentén elájul. Pedig még csak reggel tizenegy felé járhatott az idő.

Amíg átöltözött, bent volt a fürdőben. Ezután visszatették rá a műanyag bilincset, majd kivezették a szobából. A szőke lány is velük tartott, szeméből semmilyen érzelmet nem lehetett kiolvasni. Erent elráncigálták egy másik helyre, ahol kapott enni. Nem éppen nevezhette ehetőnek, de legalább nem halt éhen. Mikor végzett, a két őr elhagyta a helyet, és csak a lány maradt vele.

- Hová fogunk menni? Mit fogunk csinálni? Mi ez a hely és egyáltalán hol vagyunk? - Eren ingerülten kérdezősködött, de még mindig nagyon gyenge volt a mellkasán elhelyezkedő RESAT doboz miatt.
- Csak gyere utánam. - szólalt meg egy idő után, majd egy random irányba kezdett menni. A barna hajú persze követte, mi mást csinálhatott volna? Még eltéved ebben a bazinagy épületben. Az kéne még!

A lány egy lépcsőn ment lefelé, majd befordulva megint lejjebb mentek. Sok ereszkedés után beszálltak egy rozoga liftbe, és a szőke megnyomta a mínusz húszas gombot.
- Jesszus, meddig van még lefelé? - szörnyért el a zöldszemű, aki már teljesen hullának érezte magát a sok perce tartó gyaloglás és a fémdoboz miatt.

A lány csak sóhajtott, és látszólag nyugodt és életunt volt, de Eren azt vette észre, hogy egyre többször pillantgat a helység sarkában lévő kis kamerára. Igen, észrevette, de nem tette szóvá.

Öt perc után végre leértek, majd kilépve a fémdobozból, teljes sötétség fogadta őket. Csak a bőrük ragyogása adott némi fényt, ami meglepően Erennek sokkal erőteljesebb és kékebb volt. A szőke lány zöldesebb és jóval halványabb foszforeszkálással rendelkezett.

- Nahát, ez érdekes. - pillantott a lány a barnára, ő pedig csak a feje mozgását és arcának körvonalát látta halványan.
- Mi? - kérdezett vissza.
- Bider ragyogói közül én világítók a legfényesebben. De te még engem is felülmúlsz. - a férfi nevét olyan utálattal mondta ki, hogy a zöldszemű már azt hitte, a lány sem önszántából van itt. Eren csak bólintott, majd követte a szőkét egy hosszú, szűk folyosón.

Egy olyan részhez értek, ami hasonlított egy kazánházra. Nagy csövek volták benne, amik összekötötték pár óriási tartályt. A tölcsér formájú tárgyak felül nyitva lehettek. A padlón néhol csatornafedelek voltak elhelyezve.

Átmentek egy hídra hasonlító rácspallón, ami korláttal volt szegélyezve. Eren egy óvatlan pillanatban lenézett, és akkor, egy száz méter mélységű gödör alján megpillantott pár pislákoló, zöld folyadékkal teli óriástartályt, ming ag előző teremben. Ezek felé belógott pár daru, és a gyér világítás ellenére a barna fiú látott pár embert alul járkálni. Hallotta a csákányok koppanását, pár szitokszót, majd hirtelen alul nagy porfelhő keletkezett, és valaki elkiáltotta magát.
- Maga ott! Jól van?
Nem érkezett válasz, így valaki halkabban megszólalt.
- Meghalt, hagyjad. - a hang halkan szólt, lemondóan.

Erenék tovább indultak. A fiú kikerekedett szemekkel emésztette az előbbi eseményeket. Meg sem próbáltak neki segíteni. Csak úgy lemondtak róla... - szörnyedt el némán.
- Ez volt a quardium bánya. - szólalt meg a szőke pár perc múlva.
- Micsoda? - értetlenkedett. Nem hallotta mége ezt a kifejezést.
- Quardium bánya. Itt bányásszák a quardiumot. Tudod, csákánnyal, lapáttal... - próbálta felvezetni a lány.
- Tudom, mi az a bánya, nem vagyok hülye. Én csak a quad... quat... azt a szót nem tudom, mit jelent. - mondta halkan.
- Quardium. Egy olyan anyag, ami kényelmesen tapad a testhez, golyóálló, nem akadályoz a mozgásban és az állaga ruganyos. Páncélként használják. - magyarázta el végre.
- Értem. - bólintott, majd eszébe jutott valami. - Amúgy hogy hívnak?
- Annie Leonhart vagyok.

Boldog karácsonyt mindenkinek!
Elhoztam egy újabb részt, remélem nem lett olyan rossz. A véleményeteket írjátok le kommentben.

~Johi