Zöld írisz | Ereri |

/6./ Közelebb

Eren gyors léptekkel haladt az alacsony fiú háza felé. A kereszteződesnel hajtű kanyart vett jobbra felé, majd szinte futva csökentette a távolságot az alacsonyabb háza és maga között. Érezte ugyanis, hogy valami megint nagyon nincs rendben az ónixhajúval.

Tisztában volt vele, hogy Levi egy alacsony önbizalommal rendelkező - még ha ez első látásra nem is derülne ki - , labilis erzelmekkel telített személy, akinek csak egy hűséges támaszra lenne segítsége. Hiába van ott neki Hanji, gondolta Eren, én akarok lenni az, aki köré fonja a karjait.

Lassan a látótávolságába került a szürke magas épület, és szinte mar futott - ahogy egyre jobban közeledett, a baljóslata erősödött, és annál inkább aggódott. Nem lett volna szabad egyedül hagynia, pláne nem ilyen lelki állapotban. Igaz, hogy amikor ölelte, úgy látszott, megnyugodott, de nem hitte volna, hogy a zaklatottsága megmaradt a testének remegésével ellentétben.

Mindent újra kell majd kezdenie, megnyugtatni, simogatni, kedves szavakkal illetni, ott lenni neki, de Eren kételkedett magában: Levi közelsége egyre több furcsa érzelmet váltott ki a fiúból. Ilyen volt többek között az arcába tóduló vér, heves szívdobogás, tenyerének izzadása, a melegséggel együtt, ami a mellkasában áradt szerteszét. Tudta, hogy lát valamit a fiú külsejében, de a reakcióji alapján valami közeledő betegségre asszociált, minthogy bevallja: nagyon is megtetszett neki az acélszemű, meg annak ellenére is, hogy nem ismerte. Viszont ez iscsak idő kérdése - gondolta magában, majd tovább loholt.

A Nap arany sugarai lenyugvása közben naranccsá változtatták a várost, így megnövelve a házak, épületek árnyékait, hogy a sötétség leple minél előbb ráterüljön az utcákra, elhozva a csillagos éjszakát. A Hold eközben a másik oldalon haladt egyre feljebb, ezüstös fénye visszatükröződött az ablakokon.

A naplementében futva érkezett meg a barnahajú fiú a másik házához, felrohant a lepcsőn, sebesen szedte a lábait. Mire a 113-ashoz ért, lelassította lépteit, majd kopogott.
- Levi...
Nem érkezett válasz.
- Levi! - dörömbölt erélyesebben.
Megint semmi. Harmadszorra is megpróbálta, hátha csak elaludt - bár ezt nehezen tudta elképzelni a hasában egyre növekvő görcstől. Még utóljára ütötte hozzá az öklét a falapnak, majd eszébe jutott, hogy senki nem zárta be utána, így szeremcsejet kihasználva nyitott be, majd hanyagul lerugta a cipőjét, bevágta maga után a nyílászárót, és a konyhába igyekezett.

A látvány egy pillanatra megbénította az érzékeit, majd egy tompa, szenvedéssel teli nyögés - ami Levi szájából származott - után valósággal berobbant a konyhába. A kisebbik a léptekre felkapta fájdalmas tekintetét, majd mikor gondolatainak főszereplőjét látta meg, csak oldalra ült, és mit sem törődve a temyerét kaszaboló szilánkokkal csúszott hátrébb.

Eren nem bírt megmozdulni. Az acél szemekben olyan mérhetetlenül keserű érzelmeket fedezett fel, amik nem engedték el pillantását. Szemet belefúrta a másikéba, és ugyan a feketehajú hátrált, ugyanúgy tarzotta a szemkontaktust. Végül ő törte meg a csendet.
- Ne... gyere... kérlek... - hangja halk volt, rekedtes. - Azt mondta... azt mondta, bántani fogsz! - beszéde akadozó volt, de érthető. Elért a helyiség végébe, majd a konyhabútor fogantyúiban megkapaszkodva álló helyzetbe húzta magát.
- Én sosem bantanálak! - lépett közelebb Eren, de erre a fekete reakciója egy rezdülés volt, és mivel tényleg nem akarta, hogy féljen tőle, inkább maradt a helyén.
- De... ő azt mondta! És igaza van! - meg-megremegő ajkai közé pár könnycsepp folyt, míg a többi az álláról csöppent le.
- Ki mondta ezt neked? - ráncolta a szemöldökét.
- Hát... hát... ő volt, nem érted?! Életem megkeserítője, akinek az igaza vitathatatlan! Aki egész idáig rettegésben tartott! Aki a halálomat akarja! Aki... aki... miattam halt meg... - válla remegett a rátörő zokogástól, tudatán kívül számolt be a barnának a démonjáról. - És... és... a lánya is... meg mindenki más! - tenyereibe temette az arcát, és megállíthatatlanol engedte szabadjára az eddig magában tartott érzelmeket.