Desire (Ateez ff.) ~ átírás alatt

1. Rész/Bevezető ~ Otthon

„Azt akarom, hogy készen állj. Többé ne, ne pazarold tovább.."

Jámbor hullámok tarka habjai mosták a partot. A szikrázó nap hevesen sütött, sugarai a homokot csillogó szemcsékké alakították. Csapatnyi sirály vijjogott a közelben, majd tovaszálltak és átvette helyüket a part felett elhaladó, lágy fuvallat hangja.

A lány lábát a hűs szellő simogatta, fehér ruháját enyhén beborította a puha, aranysárga homok. Ébredezett.

Ujja leheletnyit megrándult. Szemét lassan nyitotta ki, akár egy virág a szirmait napfelkeltekor.

Élénk színek és képek törtek be látókörébe. Először - természetesen - a töméntelen mennyiségű homok. Kezét kicsit megemelte, így annak szemcséit leszórva róla.

Másodszor, az azúrkék tenger a távolban, folyton szórva békés hullámait. Alkarjával támaszkodva felült megcsodálni. Hisz' nem mindennap lát ilyet az ember. Hol vagyok?

Végül a vakító nap, mely felmelegítette bőrét és a körülötte fekvő talajt. Kezével védte szemeit a felé törő sugraktól és a távolba meredt. Az ég tiszta volt, a világoskék egy tökéletes árnyalata. Minden mi ámulatba ejtő, meg kellett néznie közelebbről.

Feltápászkodott, ruhájáról ömlött le a homok. Gyorsan lepaskolta a puha anyagot, majd többi testrészét is megszabadította a maradéktól, ami még rátapadt. Miután felegyenesedett, mélyen beszívta a tiszta, sós levegőt. Átjárta egész tüdejét az éltető oxigén, minden porcikáját felfrissítve. Ruháját birizgálta a fuvallat, mely hosszú, barna hajába is belekapott és gyengéden ringatta a vállán.

Fogalma sem volt mióta feküdhetett ott egyedül, elhagyottan. Magányán enyhített a madarak színes éneke, mely biztosította, nincs teljesen egyedül. Erőt vett magán. Felemelte jobb lábfejét és kicsit távolabb leérintette a homokba, de azonnal vissza is rántotta. Basszus! Szisszent egyet - a nap perzselte homok első érintésre inkább parázsveremnek tűnt. Alsó ajkába harapott hezitálva, de haladnia kellett. Újabb finom mozdulattal lépett egyet, csöppet belesüppedve a talajba, majd ezt megismételte másik lábával is. Újra és újra. Egyre gyorsabb tempóban elszökdelt a vízig, tökéletes lábnyomokat hagyva maga után. A tenger hűsítő vize megnyugtatta lüktető lábait. Leguggolt és kezét végigsimította a víz felszínén. Üdítő, már-már puha volt tapintása. Rögtön elmosolyodott az ismerős érzéstől.

Pont mint gyerekkorában..

Ruhája alja nedves lett, de nem bánta. Nem zavarhatta meg semmi ebben az idillben.

Olyan szép itt...

Olyan nyugtató...

Olyan békés...

Olyan-

Valamire hirtelen felkapta a fejét. Maga se tudta pontosan mire. Felállt egyetlen, sebes mozdulattal.

-Mennem kell.-jelentette ki, de mintha egyszeriben teste és lelke szétvált volna.
Többé nem ő irányított. Mi történik?

Fehér ruhájából csorgott a víz, de rá se hederített. Sőt, egyenesen a tengerbe sétált ruhástól, mindenféle gondolkodás nélkül. Szinte már robotiasan.
Lábaival taposta az iszapot és nagy fröcsköléssel gázolt a tiszta vízben, kissé felkavarva annak fenekét.
Egyenesen a semmibe meredt.

Egyszerűen..oda kellett mennie. Oda. ÁT KELLETT JUTNIA! Itt az idő. Elérkezett? El hát, már bőven.
Fejében számtalan kósza gondolat kavargott a sajátjaival egyetemben, melyeket nem tudott mire vélni.