F1 One Shots

Sebzett múlt - Charles Lecler

- Sajnálom – ültem le az ágyra, majd a tenyerembe temettem az arcom.

Charles póló nélkül és csukott szemmel állt előttem. Tudtam, hogy dühös, de nem rám, hanem saját magára. Nem tudom hányszor játszottuk már ezt el az elmúlt egy évben. Mindig csak eddig jutottunk, de amint a pólóm akarta levenni elöntött minden múltbéli emlék és nem voltam képes folytatni.

- Elmegyek lezuhanyozni – mondta, majd a válaszom meg sem várva besétált a fürdőbe.

Két éve vagyunk együtt Charlessal. Az egyik rendezvényen ismertem meg ahol anya volt a házigazda. Akkor voltam 17 éves ő pedig 20. Abban az évben ült először Forma-1-es kocsiba. Néhány hét alatt teljesen beleszerettem és azon kaptam magam, hogy a barátnője vagyok. Egy éve voltunk együtt, amikor úgy döntöttünk, hogy hozzá költözöm Monacóba, de néhány hét múlva megtörtént az, ami miatt most itt tartunk.

- Szóval akkor mozi est. Jön Mick is, de nekem most el kell ugranom egy csapatmegbeszélésre. Lehet Mick hamarabb jön, de én is sietek – hadarta el gyorsan majd már a kabátjával a kezében el is indult.

Körülbelül fél óra telt el, amikor csengettek. A kanapéról felállva az ajtóhoz sétáltam és beengedtem a megérkező fiút. Micket egyébként nem ismertem olyan régóta, de Charles legjobb barátja volt, így elég sokszor jött át ő is filmet nézni.

- Szia – köszönt majd leült a kanapéra.

- Szia. Charles fél óra múlva itthon lesz csak megbeszélésre kellett mennie.

Leültem az egyik fotelbe majd mind a ketten a telefonunkat kezdtük nyomkodni. Néhány perc múlva hallottam, hogy feláll és mögém lép.

- Ha bármi kell, csak nyugodtan szolgáld ki magad – mutattam a konyha felé.

- Jó, de nekem te kellesz.

- Tessék? – néztem rá értetlenül, mint aki félrehallott valamit.

- Nem tudom, hogy Charles hogy lehet ilyen szerencsés, hogy ilyen barátnője van.

- Aha. Én most kimegyek a kertbe te meg ülj csak szépen itt le és talán Charles nem vág majd pofán, ha hazaért – felálltam majd a kert felé vettem az irányt, de megfogta a derekam és a falhoz nyomott.

- Ne már ne mondd azt, hogy nem tetszem neked – mosolygott mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Nem vagy az esetem és amúgy is barátom van, ha nem tűnt volna fel és nem is, akár ki hanem a legjobb haverod – próbáltam erősnek mutatni magam, de rettegtem és imádkoztam, hogy Charles minél hamarabb érjen haza.

- Amiről nem tud, az nem fáj neki. Ugyan már csak egy kicsit szórakozunk, nem kell másnak megtudnia.

- Mick engedj el és menj a picsába – rángattam a kezem, amit fogott és eluralkodott rajtam a páik.

- Ne kiabálj velem – mondta higgadtan majd elkezdet a szoba felé tolni.

Hiába rángatóztam és kiabáltam nem érdekelte. Ledöntött az ágyra majd felém mászott, hogy nehogy elmenjek. Megcsókolt majd a nyakamtól lefelé kezdett el csókolgatni. Az elején még kapálóztam és kiabáltam, de teljesen felesleges volt. Már csak reménykedni tudtam, hogy Charles mindjárt az ajtó előtt terem és vége lesz ennek az egésznek. Húsz perc múlva Mick, mint aki jól végezte dolgát felöltözött és elment. Én pedig ott maradtam a sírástól alig láttam. Megalázva éreztem magam és rettegtem, hogy mi lesz most. Erőt vettem magamon és elmentem lezuhanyozni, nem akartam, hogy Charles megtudjon bármit is. Féltem, hogy mit fog csinálni mivel ez neki fontos volt. Én még nem voltam senkivel és egy éve várt arra, hogy készen álljak bármi ilyesmire, de ettől Mick megfosztott mind a kettőnket. Felöltöztem majd leültem az ajtófélfa mellé, de nem bírtam abbahagyni a sírást. Nem tudom mennyi idő telt el, de arra kaptam fel a fejem, hogy a bejárai ajtó becsapódik.