A Kiszemelt (Roblox Circus trip fanfiction)

9. Nincsen hátra csak előre!

Eközben az osztály Dave bácsival...

Miranda szemszöge:

Kábé két órája, hogy elhagytuk a cirkuszt, fogalmazzunk úgy, hogy bujdostunk az erdő mélyén a sötét éjszaka közepén. Igaz a fénylő félhold és csillagai az égen ragyogtak fölöttünk, de még azok is kevesek lettek volna nekünk, mint fényerőnek. Volt ki a telójával világított, és volt aki zseblámpájával, így láttuk is, hogy legalább merre haladunk. Annie-val mi is zseblámpával közlekedtünk, miközben segítettük túravezetőnket a sétában, szó szerint csak mi ránk tudott támaszkodni, mint megbízhatóság, mint élő mankótámaszként. Annie-n látszott, hogy képben van a dologgal, hogy hogyan kell egy szürreális cirkuszból kimenekíteni egy egész osztályt egy ismeretlen erdőn keresztül az éjszaka kellős közepén.
Igaz én is próbáltam magabiztosnak és bátornak látszani, de legbelül én magam is a többiekkel együtt nagyon féltem, azt, hogy Annie-ban milyen érzések fordultak meg azt az arcáról nem tudtam leolvasni. Legfeljebb megkérdeztem volna tőle, de csak egy kérdés csúszott ki a számon: És most mi lesz?
-Nem hagyhatjuk ott őket. - válaszolta egy rövid elgondolkodás után. Nem csak mindketten, de az egész osztály Dave bácsival együtt tisztában volt vele, hogy Karina és Csöpi lemaradt még a cirkuszban, és ottrekedtek. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy vissza kéne menni értük, de valamiért a torkomban lévő gombóc miatt ezt nem tudtam elmondani senkinek.
Elkezdtem gondolkodni azon, hogy mi lenne ha egyedül mennék vissza kimenteni őket, hiszen az önvédelmi és támadói tapasztalataim mind megvoltak a többévnyi karate- szakkörtől. Szeretem is magát a harcművészetet, hiszen olyan kifinomult, harmonikus, hasznos és önkiegyensúlyozó támaszt nyújt a mindennapokban, igaz már egy jó ideje nem karatéztam, sőt a bohócok erőnlétét nézve én egymagam nem lennék elég, de Annie-n kívül szerintem az osztályban senki sem tudná úgy megvédeni magát, mint mi.
Nézzük csak Nooby-t vagy a folyton sminkes és kényes Carolináékat, nem bíztam meg bennük, nem láttam bennük esélyt. Egyedül Annie-ban, mert tudom, hogy ő honnét indult, honnan származik és, hogy miért ilyen tapasztalt. Elmondta nekem az ő legnagyobb titkát, amit még a legjobb barátnőnk Karina sem tud.
"Nem, nem hagyhatjuk őket ott." - forogtak a gondolatok a fejemben. Bele se mertem gondolni, mi lehet velük, mit csinálhatnak velük. Nagy félelmemben, tudatlanságomban, képtelenségemben képes voltam akár a leggyengébb ágban is megkapaszkodni, azaz nem volt más választásom. Közben hallottam a háttérben susorgó osztálytársaimat.

-Akármennyire se bírom azt a lüke fejét, mégis hiányzik az a bacon hajú kölyök. - mondta Caleb. - Ha bármelyikőtök is elmonndja bárkinek velem gyűlik meg a baja! - fenyegetőzött. Ez mondjuk ő tőle, aki ki nem állhatja Csöpit és még piszkálja és csúfolja is, érdekes volt hallani, és ilyenkor nyilvánul meg igazán az ember, akár Caleb, akár nem.
-Most mihez kezdjünk?-kérdezte Amelia, ő egy hosszú barnahajú szemüveges, félénk, fogszabályzós lány, aki kissé pösze, őt is sokan piszkálják Csöpin kívül, főleg Carolina és a barátnői.
-Ó, ne félj. - fordult oda hozzá a szó szerint félelmet nem ismerő húgom Mariann. - A csini és bátor nővérem Miranda tudja, hogy mit kell tenni ilyenkor, biztos valami izgi ötlete lesz! Hidd el, én is úgy izgulok!
Hát, igen ő már csak ilyen egyszerűen fogja fel a veszélyes helyzeteket.
Pozitív kisugárzását Amelia egy nyugodt, őszinte mosollyal viszonozta.
-Ahj, nem tudok senkit és semmilyen segítséget hívni, mert nincs térerőm! - dühöngött Caleb egyik barátja.
-Hehe! Mint egy horrorfilmben, ott sem működnek sosem a telefonok.-mondta egy másik is.
-Héj! Ez nem vicces, és nem is filmbe illő,nagy pácban vagyunk, és te még mégis lazán elvagy a babérjaidon!-szólta le egy másik srác, aki eddig kapucnival takarta magát, de most felszólalt.