Filii Mortis et Fortunae

2. Forseti or Fortuna

- Thanatos! - Sikít egy női hang, minek hatására az említett férfit kirázza a hideg.

- Igen ő a hölgy, akiről beszéltem. - Kuncogja a két babát nézve. - Ide hozom. - Mosolyog rájuk, majd lép ki a szobából, csak hogy a folyosó felén összetalálkozzon az éjfekete hajú hófehér szemű nővel.

- Szia Thanatos. Olyan régen hívtál már meg magadhoz. El se akartam hinni. Szóval mi okból kellett eljönnöm? - Csacsogja kezeit összetéve.

- Be szeretnék neked mutatni valakiket. - Mosolyogja a férfi, ahogy visszafordul a szoba felé. A nő kíváncsian követi minden lépését és még a szokásosnál is izgatottabb. Évszázadok teltek el azóta, hogy látta a Halált és ha őszinte akar lenni, hiányzott neki a férfi csípős modora. Talán ez volt az oka, hogy amint megkapta az üzenetét azonnal el is indult, nyakába véve a másvilágot. - Itt is vagyunk! - Engedi be a szobába a férfi maga előtt a hölgyet, aki kíváncsian néz rá, de belép a szobába.

- A szellemekre, hát de édesek vagytok! - Szalad a nő ajkaira egy széles mosoly és a következő pillanatban már a két babát ölelgeti. - Hát mi a nevetek? - Csiklandozza meg a pocakjukat.

- A kék szemű Marvolo, a zöld szemű pedig Hadrian. - Lép a nő mögé a férfi és teszi vállára a kezét. - Szeretném tudni mennyire fogja befolyásolni a sorsuk, ha én nevelem fel őket. - Erre a sors istennőjének a tekintete elsötétedik, majd hosszú néma percek múlva megrázza a fejét.

- Csak annyit látok, mint te Thanatos. - Mondja komolyan. - Azt, hogy annak ellenére, hogy két külön világból valók és külön időből a mágia ami köztük van összeköti őket, még előtted összekötötte őket. Ennél viszont én sem látok többet. - Szomorodik el, mire a férfi átöleli.

- Nem a te hibád, hogy nem látod Forseti. Ez csak megerősíti a gyanúmat. - Simogatja a lány fejét.

- Milyen gyanúdat? - Kérdez vissza.

- Mit fogsz csinálni tíz év múlva? - A hölgy erre egy olyan tekintettel ajándékozza meg a férfit, ami azt jelenti, hogy "Ugye ezt nem kérdezted komolyan?"

- Természetesen fogalmam sincs. Azt nem látom, ami... - Itt kitágulnak a szemei, majd a gyerekekre néz. - Velem kapcsolatos. - Fejezi be, elérve, hogy a halál elnevesse magát.

- Látod? - Néz rá mosolyogva. - Gondolom nem kell könyörögnöm, hogy segíts őket felnevelni? - A nő csak szélesebben mosolyog az ajánlatra és boldogan fordul a gyerekekhez.

- Nem kell kérned se. - Mondja, majd megsimogatja a babák fejét. - Sziasztok csöppek. A nevem Forseti, én vagyok a sors maga és mostantól az anyukátok is. - A két baba boldogsággal szemükben néznek fel rá és nevető hangokat adnak ki.

Innentől kezdve a túlvilágon a halál palotájának lakói életükben először érezték az idő múlását. A két kisfiú, a halál és a sors nevelésével lassan cseperedtek. Sose volt velük semmi baj, szófogadó és okos gyerekek lettek, akik szomjazták a tudást, amit csak a szüleik tudtak velük megosztani. Az első nagyobb megpróbáltatás akkor jött el az életükben, mikor a két gyerek betöltötte az ötöt. Ekkor ugyanis előtört mind a kettőjükből a teremtmény énjük.

- Egy árnydémon és egy sanguentor, Thanatos, te erről tudtál? - Kérdezi komolyan a nő, miután a kis Hadrian véletlen megharapta Marvolot, aki úgy tűrte a dolgot, mintha természetes lenne.

- Igen. - Biccent egyet a halál, rá se nézve a nőre csak tovább olvasva a könyvét.

- És nekem miért nem mondtad el? A szívrohamot kaptam! Egyáltalán hogy lett a fiú sanguentor? Olyan már évezredek óta nem volt! - Kel ki magából a nő, mire a férfi egy hatalmasat sóhajt.

- Forseti kérlek, ha lehet halkabban, felkelted őket. Kifáradtak! - Néz fel a nőre, de azt nem hatja meg a tekintet és csak csípőre tett kezekkel áll a férfivel szemben. - Úgy, hogy elkéstem! Vámpír volt, a vérében volt a vámpír vér, de az ő világának Albusa dementort csinált belőle. Egy hajszállal késtem el, ha egy pillanattal hamarabb mozdulok megmentem, de elkéstem.

- Szóval azért van teste, mert te vetted magadhoz? A sanguentorok is csak energiatömörülések, mint a dementorok, nem lehetne alakjuk, nem ennyire szolid. - Gondolkodik el a hölgy, de a halál csak megrázza a fejét.

- Én csak felvettem, nem csináltam semmit. Aki a testet adta neki az Marvolo volt. - Mondja komolyan.

- Mi? De hát még alig született meg akkor! Képtelenség, hogy úgy használja a démoni mágiát. Ilyet még évszázados tapasztalat után se tudnak a démonok csinálni. - Tágulnak ki a lány szemei, amivel eléri, hogy a férfi szomorúan elmosolyodjon.

- Azok ketten erősebbek, mint bárki, akit ismerek Forseti. Olyan erők kavarognak bennük, amilyenekről álmodni se mertem soha. Külön külön is erősek, de együtt... - Fordul el az ablak felé.

- Ha ekkora az erejük, akkor nem küldhetjük őket iskolába, veszélyes lenne. A tanításra viszont szükségük lenne, de így nem mehetnek közösségbe. - Szomorodik el a nő.

- Egy módon igen. - Sóhajt egyet a férfi. - Nem örülök neki, de az az egyetlen megoldás, viszont addig jobb, ha megtanítjuk őket hogy kezeljék a hatalmat, ami a vérükben van. Nem kellene, hogy beleőrüljenek a hatalomba. Te is tudod milyen veszélyes, ha nem vagy ura önmagadnak. Nem kockáztathatunk. - Mondja komolyan.

- Thanatos, mit akarsz csinálni a gyerekekkel? - Nyel nagyot a nő, valamiért a legrosszabbtól félt, pedig tisztában volt vele, hogy a halál sose bántaná a gyerekeket, annyira fontosak lettek mind a kettőjüknek.

- Meg kell őket béklyóznunk Forseti, együtt. - A sors elgondolkodik pár pillanatig, majd biccent egyet.

- Ha betöltik a tízet megcsináljuk. - Egyezik bele, mire a férfi szorosan átöleli.

- Ne félj, minden rendben lesz velük. - Biztatja a nőt, mert valahol belül tudja, hogy így lesz.

A következő megpróbáltatásukra csak évekkel később került sor, mikor a fiúk már képesek voltak rendesen irányítani a lényük teremtmény részét, mikor is eljött az idő, hogy a két felnőtt megbéklyózza a teremtményüket. Természetesen ez az ötlet nem tetszett annyira a gyerekeknek, de megértették a szükségességét, így elfogadták, hogy szüleik egy jellel megpecsételték őket, hogy biztonságban legyenek és senki se vegye rajtuk észre, hogy mások, mint a többi gyerek.

Valamikor mikor már közeledett a tizenegyedik születésnapjuk a család egy újabb megpróbáltatás elé állt, amiben igazából csak annyi volt a megpróbáltatás, hogy hol találjanak maguknak abban a világban, amit Forseti választott ki a gyerekeknek, egy olyan helyet, ahol élhetnek. Hosszú tanácskozás után a sors istennőjére hallgatva a birtokában lévő egyik palotába költöztek be. A két gyerek itt kapta meg a levelet a Roxfortból, ebben a világban 1938-ban. Egy olyan világban, ami bár részleteiben hasonlított arra a világra, amiből a két gyerek jött, volt egy nagyon fontos eltérés közte, a többi világgal ellentétben, itt minden varázsló teremtmény volt, mindegy honnan származik. Ezt a helyet találta a sors istennője a legmegfelelőbbnek a két gyerek számára, ahol viszonylag könnyen el tudnak vegyülni a többi teremtmény között, legalábbis egy ideig.