Filii Mortis et Fortunae

3. Varázsló iskola

- Találtam egyet Hadrian! - Áll meg előttem a testvéremként velem felnőtt fiú.

- Hála anyának! Már azt hittem végig állhatunk. - Sóhajtok fel, ahogy bemegyek utána az üres fülkébe. Marvolo egyenesen az ablak mellé ül, én pedig közvetlen mellette foglalok helyet.

- Még mindig nem látom értelmét annak, hogy iskolába küldtek minket. - Fintorog a fiú mellettem, neki már akkor se tetszett az ötlet, mikor anya meg apa felvetette.

- Ha jól emlékszem egyikük se mondta, hogy komolyan kell vennünk. Csak annyit, hogy meg kell ismernünk a fajtársaink. Szó se volt semmi barátkozásról, vagy ilyenekről. - Vonom meg a vállam, mire testvérem felnevet.

- Mondtam már, hogy imádlak? - Kérdezi átkarolva a vállam, mire kuncogni kezdek.

- Csak havonta egyszer! - Vigyorodok el.

- Oh, ha most otthon lennénk. - Sóhajt egyet.

- Akkor nem lennének a teremtményeink így lefogva. - Durcizok be, mire a fiú jobban magához húz.

- Nyugalom kis vérszívóm, nem hagyom, hogy éhen halj. - Suttogja a fülembe, amivel eléri, hogy libabőrös legyek.

- Szeretlek Marvolo. - Mosolyodok el, ahogy a vállára hajtom a fejem.

- Ahogy én is téged! - Hajtja fejét a fejemre. - Aludj egyet. Lehet, hogy anyuékat be bírtad csapni, de én tudom, hogy alig aludtál este. Majd felkeltelek. - Csak biccentek egyet szavaira és ásítom egyet. Felesleges vitatkoznom, igaza van. Olyan izgatott voltam, hogy este alig bírtam aludni. Úgyhogy most, hogy engedélyt kaptam rá, azonnal le is csapok a lehetőségre.

- Mi, már ott vagyunk? - Dörgölöm meg a szemem, mikor Marvolo végigsimít az arcomon, ahogy mindig szokott, mikor felkelt.

- Még nem, de ideje felvenni a talárjainkat. - Mondja egykedvűen, majd neki is lát az átöltözésnek, én meg követem a példáját. Még egy jó fél órán keresztül zötyög velünk a vonat, miután felöltözünk, mikor is végre leszállhatunk.

- Oh, apa lovai! - Suttogom magam elé, mikor meglátom az úton a kocsik elé kötött szárnyas lényeket.

- Ha lesz rá alkalmunk feltétlen meg kell őket látogatnunk, nem akarok kimenni a gyakorlatból. - Szólal meg mellettem hangjában alig észrevehető aggodalommal Marvolo. Körülbelül hét évesek lehettünk, mikor először ülhettünk fel a tesztrálokra, ő pedig azóta is imád lovagolni. Én is szeretem ezt az elfoglaltságot, de valahogy nekem a repülés jobban fekszik. Lehet azért, mert sanguentor vagyok és alapjában véve járni tudnom se szabadna.

- Elsősök erre! - Hallok meg hirtelen egy hangot, ami egy mosolygós emberhez tartozik, aki egy fatönkön áll. - Kövessetek! - Ugrik le a fatönkről, mikor mind köré gyűltünk. Szegény férfi olyan kicsi, hogy még az elsősök között is elveszik. Mi mégis követjük, egy kikötőhöz, ahol mindannyiunkat beoszt egy csónakba. Én Marvolo mellett ülök és úgy nézem az eget.

Mikor elindulunk a diákok körülöttünk csodálkozó hangokat adnak ki, én viszont csak halványan mosolygom, Marvolo meg úgy néz ki, mintha meg se hatná a hely, pusztán a szeme csillogásán lehet látni, hogy azért tetszik neki, amit lát, főleg mikor megpillantjuk a kastélyt. Bár ez a hely közel sincs olyan lélegzetelállító, mint a palota, ahol felnőttünk. Azért el kell ismernem, hogy mester munka. Végül a kis férfi elvezet minket egy nagy terembe, ahol egy ajtó előtt állunk meg.

- Jó estét fiatalok! Albus Dumbledore vagyok, az igazgató helyettes és az átváltoztatástan tanár. Remélem kellemes utatok volt és mindenki nagyon izgatott már. Kérlek álljatok egy sorba és kövessetek. - Magyarázza a férfi, aki éppenhogy csak belépett egy oldalajtón. A neve hallatán egy kicsit megremegek, amivel elérem, hogy testvérem megfogja a kezem és biztatón megszorítsa. Tudom, hogy ez a férfi nem az, aki engem megölt, de a teremtményem, még az elnyomás ellenére is hangosan sziszeg rá, nagyon nem kedveli és Marvolo tekintetéből kiindulva az övének sem jön be nagyon.

Végül egymás után sétálva követjük a professzort be az ajtón túlra. A teremben, ahova érkezünk öt asztalsor van. Négy a terem hosszával egy irányba, amik mindegyike mellett diákok sokasága ül, egy pedig a terem széltében, a tőlünk távolabbi oldalon, ami mellett a tanárok ülnek. Mikor megállunk, a fő asztal közepén feláll egy ősz hajú varázsló.

- Armando Dippet vagyok az igazgató. Gyermekeim legyetek üdvözölve a Roxfortban! Itt az ideje, hogy elkezdjük a beosztásotokat. Albus, ha kérhetlek! - Int a bevezetőnknek, aki erre egy dobozból kiemel egy öreg kalapot, amit a tanári asztal elé helyezett székre tesz. A kalap a legtöbbek meglepetésére hirtelen beszélni kezd, majd elmond egy versikét a négy házról, meg arról, milyen tulajdonságokkal lehet egyik másikba bekerülni. Mikor végez a Dumbledoreként bemutatkozott férfi elővesz egy pergament és elkezdi olvasni a neveket. Mire az éppen szólított diák odamegy hozzá és leül a székre, hogy a fejére kerüljön a süveg és beosszák.

- Potter, Hadrian James! - Kiáltja, én meg magamat kihúzva sétálok a székhez és foglalok helyet. A süveg a fejemre kerül, de a professzor még el se engedi, mikor az elordítja magát.

- Mardekár! - A teremben minden szem kikerekedve néz rám, sőt itt ott tátott szájakat is látok, ahogy szélesen mosolyogva elfoglalom a helyem a megnevezett asztalnál.

- Riddle, Tom Marvolo! - Jön pár névvel később testvérem, aki teljes nyugalommal ül le a székre, de a süvegnek hozzá se kell érnie a fejéhez, hogy elkiáltsa magát.

- Mardekár! - Marvolo nyugodtan feláll és mit sem törődve a fintorgó arcokkal leül mellém.

- Forseti megmondta. - Kuncogom, direkt használva anyánk nevét. Megbeszéltük, hogy az iskolában nem szabad senkinek se tudnia, hogy kik a nevelő szüleink.

- Nem volt nehéz. - Kuncog testvérem is. A beosztás további része unalmasan telt, ahogy az igazgató beszéde is, aminek a végére már nagyon éhes lettem. Szerencsére a vacsora kivételesen finom volt és annyit ehettünk, amennyi belénk fért. Én természetesen ezt nem teszteltem le, úgyis tudom, hogy képtelen lennék degeszre enni magam. Az egyetlen táplálék, ami kielégíti az éhségem az a vér, úgyhogy felesleges próbálkoznom.

Miután mindenki megvacsorázott a házunk prefektusainak vezetésével elmentünk a klubhelyiségünkbe, ami itt létünk alatt az otthonunk lesz. Az egész hely a zöld és az ezüst árnyalataiban pompázik, ami otthonra emlékeztet. Még meghallgatjuk, ahogy a házvezetőnk Horatius Lumpsluck elmondja az üdvözlő beszédét és hogy mit vár el tőlünk, majd elvezetnek minket a szobába, ahol aludni fogunk.

Egy lekerekített sarkokkal rendelkező szobában találjuk magunk, ahol összesen hat ágy van. Én és Marvolo az ajtótól legtávolabb lévő két ágyat válasszuk és szépen ki is pakolunk, hogy otthonosabb legyen a hely. Végül egy fürdés után a szoba minden lakója lefekszik aludni, köztük én is. Vagyis lefeküdtem volna, de nem jött össze az alvás rész. Végül nagyot sóhajtok és kitakarózok, majd felülök és halkan odasétálok a testvérem ágyához.

- Te se tudsz aludni, igaz? - Kérdezi ki se nyitva a szemét.

- Igaz! - Válaszolok, mire felemeli a takaróját.

- Gyere, kis vérszívóm. - Suttogja, én meg azonnal befekszem mellé és szorosan hozzá bújok, ahogy ő betakar engem, majd átöleli a derekam és sóhajt egyet. - Máris sokkal jobb. - Mosolyodik el, amit én megismétlek és lehunyom a szemem.

- Igen, pont mint otthon. - Fúrom mellkasába a fejem. - Jó éjt bixbit! - Motyogom az orrom alatt.

- Jó éjt trapiche! - Suttogja a fülembe, mielőtt elnyomna az álom.