Miután átvettük a Mardekár vezetését, ami sokkal könnyebben ment, mint azt bármelyikünk várta volna, már nyugodtan telt el az évünk. Természetesen tökéletes jegyekkel fejeztük be az évet, aminek anya és apa nagyon örültek. Aztán a nyáron végre haza mehettünk a túlvilágra és a nyarunkat otthon tölthettük, nyugalomban és minden probléma nélkül. Viszont mivel anya fejébe vette, hogy kellenek nekünk a normális kapcsolatok, így a tanév kezdéssel vissza kellett térnünk az iskolába.
- Sikerült apától kilopni? - Kérdezem Marvolot, ahogy a vonaton ülünk kettesben egy fülkében. A fiú pedig szélesen elmosolyodik.
- De még mennyire, hogy sikerült. - Kuncogja. - J.K. Rowling, Harry Potter, A titkok kamrája! Első kiadás. - Húz ki egy könyvet a talárja alól, majd dugja vissza.
- Még mindig furcsa, hogy rólam kapta a címét. - Ráz ki a hideg.
- Ne is mondd, belegondolni is rossz, hogy meg kellene ölnünk egymást. - Rázza meg a fejét, majd szorosan magához ölel. - Mi sose leszünk olyanok, igaz trapiche?
- Soha, soha, bixbit! - Jelentem ki magabiztosan, amivel elérem, hogy az ujjai a hajamba túrjanak.
- Szóval, mikor álljunk neki a keresésnek? - Kérdezi, én meg felemelem a fejem és elgondolkodom.
- Nem biztos, hogy ugyanott van, ahol a könyvben írta, de szerintem amint az elsősök beleszoktak az iskolába ott kellene megnéznünk először. Mondjuk következő hónapban? - Billentem oldalra a fejem, hogy nyomatékosítsam a kérdésem.
- Nekem megfelel, ha úgy gondolod, így lesz a legjobb. - Biccent egyet. - Hosszú évünk lesz, nem gondolod? - Kérdezi, ahogy kinéz a vonat ablakán.
- Tavaly se volt rövid, de gyorsabban túl leszünk rajta, mint gondolnánk. Tudod, hogy anya azt mondta, hogy észre se fogjuk venni, hogy eltelt az idő. - Kuncogom, amibe ő is becsatlakozik.
- Igaz, igaz. Jobb, ha nem kérdőjelezzük meg anya szavait, nem igaz? - Neveti el magát.
- Sose kérdőjelezzétek meg anyátok! - Utánozom le apa hangját, amivel csak azt érem el, hogy hangosabban nevessünk mind a ketten.
Az elkövetkező egy hónap nagyon egyhangúan telt, semmi izgalmas sem történt, még csak annyi se, mint tavaly. Az egyetlen dolog, amivel meg kellett küzdenem az az éhségem volt, ami a napok teltével egyre mélyebben beleivódott a csontjaimba. Számomra a tanévnek mindig ez a legnehezebb része. Akkor is, ha tudom, hogy Marvolo szívesen ad a véréből, csak kérnem kell, de valamiért nem szeretek az iskolában táplálkozni. Mindig olyan, mintha figyelnének, ami egyenesen az őrületbe tud kergetni bizonyos napokon.
Végül októberben neki kezdtünk a keresésnek, de sajnálatos módon abba a bizonyos mosdóba bejutni a vártnál sokkal bonyolultabb volt. Ezért lehet az, hogy az októberünk felét csak azzal vacakoltuk el, hogy bejussunk a mosdóba és akkor még azon nem is kezdtünk el agyalni, hogy vajon a kamra lejáratát hogy találjuk meg és hogyan nyissuk ki, ha nem lenne olyan egyszerű, mint a könyvben volt.
Szerencsénkre a bejutás a kamrába már nem volt olyan bonyolult, mint a bejutás a mosdóba. Mondjuk abban hamar megegyeztünk Marvoloval, hogy valami kényelmesebb lejutási módszert minél hamarabb ki kell találnunk, mert abból semmi jó sem fog kisülni, ha mindig le kell csúszdáznunk a kamrába, mikor le akarunk jönni.
Őszinte leszek, mikor először összefutottunk a hatalmas baziliszkusszal sikítottam, aminek az lett az eredménye, hogy ki letten nevetve, de most komolyan, hirtelen jelent meg és nem számítottam rá egy iciripicirit se. Mondjuk szerencsémre, Marvolo hamar a dolgok magaslatára került és elküldte a kígyót aludni. Nekem meg végre megnyugodott a pulzusom.
- Alig hiszem el, hogy megtaláltuk, azok után, amin keresztül mentünk. - Sóhajt a fiú mellettem, ahogy a nagyteremben járunk körbe és vesszük szemügyre a helyet.
- Rendesen megdolgoztunk érte az egyszer biztos. - Mosolygom rá.
- Most már lesz egy saját helyünk, amiről senki se tud. - Vigyorodik el és fordul felém.
- Igen. - Biccentek egyet. - Szerinted vannak rejtett szobák? - Kérdezem, ahogy a falhoz megyek, hátha találok valami kart, vagy mozgatható dolgot, de természetesen a megoldás sokkal egyszerűbb volt, mint amilyennek elképzeltem. Marvolonak elég volt a kígyók nyelvén megszólalnia, hogy a falon megjelenjen egy ajtó, amin bemenve a kamra egy teljesen új része nyílik meg előttünk.
- Megtaláltuk a Titkok Kamráját, bixbit! - Fordulok felé lelkesen és fogom két kezem közé az arcát. - El se hiszed milyen boldog vagyok most! - Vigyorgom. - Szeretlek bixbit! - Mondom ki és húzom magamhoz a fiút, hogy ajkaink összeérjenek. Marvolo csak egy pillanatig marad mozdulatlan, majd átkarolja a derekam és szorosan magához húz, a fejét kicsit oldalra fordítja, én pedig felsóhajtok a kellemes érzéstől, amivel esélyt adok rá, hogy a nyelve bejusson a számba.
Életünk első csókja, szinte érzem, ahogy a mágia végigszáguld a testemen, minden porcikámat átjárja a kellemes bizsergés. Érzem a hűvöst magam körül és mintha a határ a testem és a levegő között lassan elpárologna. Minden olyan új és felfoghatatlan, forog a fejem és szédülök, de ez egy kellemes szédülés, nem olyan, amitől rosszul van az ember.
- Maradj velem trapiche! - Suttogja Marvolo, egy fél pillanatra elengedve az ajkaim. Ezzel az egy mondattal viszont eléri, hogy a furcsa érzés, hogy a testem elpárolgott, eltűnjön.
- Felvettem az eredeti alakom? - Kérdezem alig halható hangon a csók után, amikor egymáséhoz nyomjuk a homlokunk.
- Igen trapiche. - Jön a válasz.
- Sajnálom. - Jelentem ki és hunyom le a szemeim.
- Nincs mit sajnálnod, nekem úgy is gyönyörű vagy. - Mondja kedves hangon, amivel eléri, hogy kinyissam a szemeim. - Ez elképesztő! - Erre csak pislogok egyet, viszont amikor ő következőnek pislant nekem kitátódik a szám.
- A szemed, bixbit! - Motyogom és pislogok nagyokat.
- A tiéd is. - Mosolyog rám, én meg nem akarom elhinni amit mond.
- Mégis mitől? - Kérdezem, ő az okosabb kettőnk közül, ő az aki tudhatja, hogy mitől lett a teremtmény szemünk új. Az övé vérvörös volt, az enyém smaragd zöld fekete csillaggal, de ha igaz, amit mondd, akkor most mind a kettőnknek vörös szeme van zöld foltokkal benne.
- Heliotrop. - Suttogja a fiú az ajkaim felett.
- Vérkő? - Húzom össze a szemöldököm.
- Bizony! Tudod ez, mint jelent trapiche? - Kérdezi, én meg kuncogni kezdek.
- Tudod, hogy fogalmam sincs! - Jegyzem meg, ő pedig a hajamba túr és szorosan magához húz engem.
- Hogy a teremtményeink elfogadták egymást párnak. Azt, hogy te az enyém van trapiche és én a tiéd vagyok. - Suttogja, mielőtt megint megcsókolna.
YOU ARE READING
Filii Mortis et Fortunae
Fanfiction"- Ne hidd, hogy nem tudom mit akartál, de soha többé nem fogod megpróbálni. - Hallok meg egy ismeretlen hangot a fülem mellett, de olyan halkan, hogy alig értem a szavakat. - Az övé vagyok, csak az övé. - Hallom még, mikor éles fájdalom nyillal a j...
