A szerelmem irántad örök

1. rész

Egy levél érkezett, amiben egy esküvõi meghívó állt. Shima megházasodik. A legidõsebb Kaido fiú. Milyen régen volt, hogy láttam õket. Nos, hogy pontosabb legyek hat éve. Annyi idõs most a fiam, Ayato. Haru és az én fiam... Persze Haru nem tud róla... Hogy is tudhatna?! Mikor hat éve különváltak útjaink, többet nem keresett és én se õt. Én szerettem, õ pedig csak félrehajított engem. Mikor kiderült, hogy terhes vagyok, magam sem fogtam fel. Nem törõdtem vel. Aztán mikor megszületett és a kezembe adták, nem tudtam lemondani róla. Nem tudtam nem szeretni. Nem akartam, hogy arra a sorsra jusson mint én, hogy olyan élete legyen mint nekem volt. Árvaház, család és gyökerek nélkül.

Félre raktam a meghívót és bementem Ayato szobájába, aki békésen aludt ágyában. Leültem az ágy mellé a földre és néztem õt.

Teljesen ugyan olyan mint az apja. A szeme, a szája, az orra és a haja. De nem csak kinézetre hasonlítottak, hanem személyiségileg is. Emlékszem, mikor azt mondta Haru, hogy Haruko azét adta neki ezt a nevet, hogy az édesapja rá emlékezzen, akárhányszor kimondja a nevét. Mire én, hogy elég lett volna csak rá néznie és eszébe jutott volna a volt felesége. Haru és édesanyja nagyon hasonlóak. Ha Ayatora nézek, eszembe jut Haru... Látni akarom Shima esküvõjét, de Harut nem.

Reggel az ébresztõóra csörgésére ébredtem. Gyorsan kinyomtam, hogy Ayato pihenhessen még egy keveset, én pedig nekiálltam reggelit készíteni. Egy tojásrántotta mellett döntöttem. Mikor már majdnem készen voltam, Ayato cammogott ki álmosan. Kék pizsamája kicsit csálén állt rajta.

-Készítettem reggelit.

Megdörzsölte szemét és az asztalhoz cammogott. Elé raktam a tányért, mire némán falatozni kezdett.

-Anya, nekem miért nincs apukám?-nézett rám kérdõn csillogó zöld szemeivel

Hirtelen azt se tudtam mit mondhatnék. Még sosem kérdezett felõle. Hirtelen az összes emlék átvillant az agyamon. Az a sok jó és szeretet amit kaptam, mi megmelengette szívem. Végül a kapcsolatunk vége, s csak fájdalom maradt és üresség.

-Honnan jött ez?

Meghúzta vállát, majd azt mondta:

-Mindenkinek két szülõje van és csak kíváncsi voltam, hogy nekem miért csak egy.

-Tudod, apukáddal még a születésed elõtt tönkrement a kapcsolatunk. Így hát úgy döntöttem egyedül nevellek fel. Nekem nem voltak szüleim. Nem tudtam honnan származom, így nem tudtam hová tartozom és hogy tartozhatok-e valahová. Végül megismertem édesapádat. Sokáig nagyon szerettük egymást, aztán egyszer csak már nem szeretett úgy mint rég. Talált helyettem mást magának... Én pedig elhagytam.- Talán sokat mondtam. Túl sokat.

Fáj a történet emléke. Fáj a történetem... A múltam...

-Ugye te nem fogsz engem itt hagyni?

-Soha nem hagylak el. Rám mindig számíthatsz. Ezt jól jegyezd meg...-Határozott voltam, és eltökélt. Õt nem hagyom el soha. Még ha el is lök majd egyszer magától.

Miután Haruval elváltak útjaink, kiderült, hogy várandós vagyok. Nem tudtam elfogadni. Egyáltalán nem is foglalkoztam vele. Örökbe akartam adni Ayatot. Aztán eszembe jutott, hogy milyen érzés volt felnõni szülõk nélkül. Bár én szerencsés voltam, és jó sorsom lett, de mivan, ha neki nem lenne ekkora szerencséje?

-Na most már készülõdj, még elkésünk.

-Muszáj suliba mennem? - nézett rám kérlelõen

-Igen muszáj. Nekem is mennem kell dolgozni. Egyedül pedig nem hagyhatlak itthon. Na futás átöltözni.