A szerelmem irántad örök

6.rész

Ebéd után Haru és Ayato sokat beszélgettek. Most pedig a játszótéren ülök Haru mellett és nem tudom mit is mondhatnék. Az ami igazán foglalkoztat, azt nem kérdezhetem meg, mivel lehet eszébe sem jutott.

Ayato az egyik barátjával focizott. Míg mi némán figyeltük õket.

-Tudom nem sok esély van rá, de szeretném helyrehozni a kapcsolatunkat.-mosolygott rám Haru

-Nem tudtam neked soha megbocsájtani és még mindig nem megy. Inkább csak nem foglalkoztam vele. Miért bíznék én benned? Ha egyszer megtetted, még egyszer megteheted.

-Most már tudom mit veszítettem el. Azt akarom, hogy újra az enyém legyen.

-De én nem akarom. Nekünk jó volt úgy, ahogy eddig volt. -Kezdett bekönnyezni a szemem. Magam sem tudom miért, de a fájdalom, még élesebben mart belém mint eddig.

-Nem érzel irántam semmit?

-Sok mindent érzek irántad. Csalódottság, fájdalom és gyûlölet.-Tudtam mire céloz, de nem fogom neki elmondani, hogy a történtek ellenére is szeretem.

-De még mindig szeretsz.

A francba. Miért tud még mindig olvasni bennem? Bármit próbáltam eltitkolni elõle, mindig látta rajtam az igazságot.

-Már nem.

-Hazudsz. Tudom, ne is tagadd.

-Mit akarsz? Hogy azt mondjam igen?! Mégis mi változna?

-Minden.

Pont ez a probléma. Minden megváltozna. De mi van akkor, ha az a változás nem jó irányban történne? Ha elront mindent ez az egy szó? Nem biztos, hogy újra tudnám kezdeni még egyszer. Viszont, lehet jó irányba változna. Akkor én lennék az, aki a fiam boldogságának útjába állna. Nem csak a fiam lehetne boldog, hanem én és Haru is. Ki ne vágyna rá. De túlságosan is félek.

-Nem semmi. Ugyanúgy nem bíznék benned. Ugyanúgy fájna, hogy szeretlek. Ugyanúgy nem akarnám ezt az érzést. Ennek az érzésnek nincs más választása mint elmúlni.- Igen ez a mondat nem elõször fordul meg a fejemben. El kell múlnia. Egyszer, talán végre úgy kelek fel, hogy már nincs többé.

-És ezt hat éve hajtogatod, de nem múlt el.

Igaza van. Mikor elhagytam, megfogadtam magamnak, hogy elfelejtem õt. Az érzés pedig elmúlik. Viszont sose múlt el. Elnyomtam, de mindig is ott volt. Akárhányszor Ayatora néztem, eszem bejutott Haru és az érzés elõtört. Fõleg mostanság egyre gyakrabban, mivel minél nagyobbra nõtt Ayato annál inkább az apjára hasonlított.

-Adj nekem még egy esélyt.

-Nem. Jobb ha hazamész. Én is megyek Ayatoval.

-Mikor lesz nálad és mikor nálam Ayato?

-Nem veheted õt el tõlem.

A pánik eluralkodott rajtam. Nem engedem, hogy elvegye tõlem a fiamat. Senki nem veheti el tõlem. A félelem, hogy elveszítem teljesen maga alá gyûrt. Nem akarom elveszíteni. Nem veheti el tõlem. Azt már nem. Elindultam Ayato felé, de Haru megfogta a karomat és visszahúzott.

-Nem mondok le a fiamról.

Emiatt a mondat miatt kezdtem el még jobban féli. Mit teszek, ha nem mond le róla? Az apja, joga van a gyerekéhez. Ayato futott ide hozzánk.

-Anya, Ridoék hazamennek.

-Ayato, szeretnél velem élni?-Tette fel a nagy kérdést Haru Ayatónak.

Mostmár a félelemtõl a földbe gyökerezett lábbakkal vártam fiam válaszát.

-Hárman élnénk együtt?

-Nem. Csak velem.

-Akkor mi lesz anyával? Én nem akarom egyedül hagyni.

Kifújtam az eddig bent tartott levegõt és végigfutott rajtam a megkönnyebbülés. Magamhoz szorítottam Ayatot. Bárcsak örökre velem maradhatna. Mostmár tényleg nem tudok megbocsájtani neki. Megcsalt, most pedig azt is el akarja venni tõlem, aki a legfontosabb a számomra. Megfogtam Ayato kezét és a lehetõ leggyorsabban elindultam. Minél távolabb akarok lenni tõle.