A szerelmem irántad örök

2. rész

Tegnap volt az esküvõ. Végül nem mentem el. Nem olvastam a levelet sem végig. Inkább kidobtam, mielõtt még meggondoltam volna magamat.

Éppen a kasszától távoztam és szólni akartam Ayatonak, hogy jöjjön, mikor észrevettem, hogy nincsen mellettem. Ilyedten kezdtem el nézelõdni, hátha megpillantom, valahol. Már kezdett eluralkodni a pánik felettem, amikor megpillantottam õt a kijáratnál. Ha jól látom, valakivel beszélget. Azt, hogy kivel nem látom, mert takarja a fal. Elindultam sietve felé, nem tudtam másra koncentrálni, csak a fiamra. Emiatt neki is mentem valakinek, de még arra se méltattam, hogy bocsánatot kérjek tõle.

- Ayato!

Leguggoltam hozzá, mire a nyakamba borult.

-Mondtam már neked, hogy ne mászkálj el mellõlem. Tudod, hogy megijedtem, mikor nem találtalak?!

-Bocsánat. Máskor nem megyek el...- nézett rám bûnbánóan, mitõl azonnal meglágyult a szívem

-Jólvan nem haragszok. - simogattam meg buksiját
Feláltam és az idegen felé fordultam. Mikor megláttam a szívem kihagyott egy ütemet. A szatyrokat is kiejtettem a kezembõl. Az idegen, nem is az.

-Haru?

Értetlen pillantásokat vetett rám.

-Nem vártam, hogy itt futunk össze. Egyébként ki ez a kisfiú? És honnan ismered?

A szívem még gyorsabban kezdett verni, ha ez lehetséges volt. Mit mondjak neked Haru? Mit vársz? Talán: Haru tudtad, hogy van egy fiunk? Nem? Na most már tudod. Egyáltalán mennyire nézne engem hülyének, ha arról kezdenék neki magyarázni, hogy férfi létemre teherbe estem?

-Õ itt Ayato, a fiam.

Igen, õ az én fiam. Csakis az enyém. Neked semmi közöd hozzá. A szívem majd belesajdult, mert még mindig szeretem õt. De megbántott, és most az önzõség szól belõlem. Mivan ha elveszi õt tõlem. Azt nem élném túl.

Haru döbbent arccal nézett hol engem, hol pedig Ayatot.

Megjelent mögötte az a nõ is. Tsukasa Ueda. Miatta hagyott el. Utálom. Nem, gyûlölöm a nõt. Belekarolt Haruba, és kiélezett körmeivel belém mart:

-Örülök, hogy most már te is boldog vagy, és sikerült tovább lépned.

A szívem sikítozott és üvöltözött. "Haru örökké az enyém, és sohasem feledem.,, A torkomban egyre növekvõ gombócot lenyeltem, magamra erõltettem egy mosolyt. Sietnem kell, mert ez a mosoly nem tart sokáig.

- Nos nekünk mennünk kell, sziasztok.- felvettem a szatyrokat és megfogtam Ayato kezét

-Sziasztok.-vigyorgott ördögien a nõ

Tudta, hogy Haruval szeretjük egymást, hogy egy pár vagyunk, de nem adta fel és végül sikerült neki.

Gyorsan nyitottam ki a bejárati ajtót. Nem akartam az utcán sírni, így vártam, hogy hazaérhessek és kiadhassak magamból mindent. Levettem a kabátomat és felakasztottam Ayato-éval együtt.

-Menj csináld meg a leckédet.

-De még van rá egy csomó idõm.

- Csináld meg most és késõbb elmehetünk valamerre ha szeretnél.

-Oké. -szaladt be szobájába

Éppen hogy eltûnt, sírva rogytam le a földre. A fájdalom maga alá gyûrt. Én pedig hagytam... Az emlékek kavalkádja. Minden lejátszódott a fejemben még egyszer. A mai találkozás...

Nem tudom mennyi idõ telt el, de egyszer csak Ayato lépett mellém félénken.

-Anya, miért sírsz?

Magamhoz húztam és megöleltem, mire ö is körém fonta karjait. A könnyeim lassacskán elapadtak, és légzésem is normálissá vált.

-Miért sírtál?

-Majd, ha nagyobb leszel...-kezdtem volna kitérni a válaszadás alól, de mikor rá néztem, nem tudtam neki hazudni- Az a bácsi, akivel a bolt elõtt beszélgettél, az egyik régi ismerõsöm.

-De ha egy régi ismerõsöd, akkor miért nem örülsz annak, hogy láttad?

-Mert, megbántott engem.

Valamin nagyon gondolkodik. Talán azon, hogy hogyan kérdezze meg, vagy azon, hogy megkérdezheti-e. Végül csak kibökte:

-Akkor miért mosolyogtál? És miért voltál vele kedves?

-Nem akartam, hogy tudja még mindig bánt amit tett.

-Mit tett?

-Egy idõbe nagyon szerettem, és õ is engem. Aztán elhagyott valaki másért.

-Úgy mint apu?

Istenem, már megint túl sokat mondtam, még nem értheti. Túl kicsi még hozzá.

Ez nem igaz. Csak menekülök a múlt elõl. Nem akarom, hogy megtudja, õ az apja. Félek, hogy õt választaná helyettem. Valójában érti. Szinte már teljesen összerakta a sztorit. Lehet, hogy még nem úgy fogja fel a dolgokat, de igenis érti.

-Az a bácsi, akivel beszéltél, Harunak hívják. Õ az apukád.

Szemeivel meglepetten nézett és értetlenül pislogott.

-Az apád, nem tudja, hogy van egy fia. Nem tudja, hogy létezel.

Fájtak neki a szavaim. Égették belülrõl, fájdalmas ürességet hagyva maga után. Tudom, mert én is így érzek. Gyönyörû szemei mi mindig vidámak voltak, most megteltek könnyel és a sós cseppek lefolytak orcáin. Sírva rohant be szobájába.

Most mindent elrontottam azzal, hogy elmondtam az igazságot?